A vén kacér

Eszembe jutott valami, Boszniáról szólva: a mostari híd. Amit az ember  kellő megindultsággal közelít meg, már az út is afféle Csontváry-vidék, nagy, zöld hegyoldalak, a házak kövei között a fuga, vagy micsoda fekete, szóval tényleg azt festette, amit látott. És a hídnál még sincs ez a nagy megilletődés, pedig olyan, amilyennek látta, ív, meg a folyón az ív tükörképe. A helyi vagányok ugrálnak le a magasból, ha összegyűlik nekik 20 euró, nemzetközi pénzért kockáztatják csak az életüket, konvertibilis márkáért inkább nem. De valami hiányzik, és nem tudok jobb megoldást, mint hogy maga a híd hiányzik, a tudat, hogy ezen mászkáltak át ezer éve is, és most a régi lábak nyoma nincs sehol.

Persze, ha nem mondták volna, hogy felrobbantották, akkor nem lenne az ember lelke ennyire érzékeny. A tudás ártalmas. Ugyanezt éreztem Monte Cassinónál. Minden rendben van, vagy rendben kellene lennie, állnak a kövek, a kút, a kerítés, a lépcső. Ki lehet tekinteni a szép könyöklőről, a táj csak nem változott olyan sokat az évszázadok alatt, de valami nincs rendben. Semmi sem olyan, és nyilván azért nem, mert ez nem az, mert a monostort lebombázták a 2. világháborúban, és hiába építették újjá, nem lehet újjáépíteni a lelkiséget. Vagy csak az elhangzott imákat, beszélgetéseket, lépteket nem lehet a kövek közé odaszorítani, ahhoz kell újabb ötszáz év. És akkor sem lesz ugyanaz.

Azért foglalkoztat az egész, mert soha nem értem, hogy miért szép minden régi épület. Miért van az, hogy ha a kőhalom elér bizonyos kort, akkor mindenképpen ájultan bámuljuk. Lehet az is a magyarázat hogy kizárólag a szép épületeket őrzik meg az emberek, az elbénázott malacólak összedőlnek pár évtized alatt. Ilyenkor azonban azt érzem, hogy nem a forma meg az anyag adja a szépséget, hanem a halottak. Embertársak, akik ott voltak, és azt nézték, amit mi, azt érintették, amit mi (szeretnénk), simogatták a szemükkel a köveket, azok meg magukba szívták ezt a rajongást, és igyekeztek méltóvá válni a szeretetünkre. A kő az csak kő, nem belőle táplálkozunk.