A költő nincs sehol

A költő Kántor Péterrel beszélgettem... - tudom, hogy nevetséges, de valahogy nem tudom megszokni ezt a mondatot. Mintha azt mondanám, hogy Petőfi Sándorral beszélgettem. De hát ez az igazság: Kántor Péterrel beszélgettem, mert megláttam a Balassi Bálint utcában, ment át a villamossíneken, rövidnadrágban, napszemüvegben, én meg bicikliháton, rövidnadrágban, napszemüvegben. Megálltunk, és vele lehet rögtön beszélgetni, nem kell mindenféle köröket tenni, család, politika, sport, hanem csak mit olvastál, én mit olvastam, ő persze sokkal különösebb dolgokat, de a könyvesbolt vagy az antikvárium mindenkié, szaladhatok utána. És, ahogy beszélgetünk, szóba kerül Kosztolányi, végre elmondhatom valakinek a régi bajomat. Hogy Kosztolányi úgy vigyáz a kis, lelki békétlenkedéseire, mint aki tudja, ha ezt is elveszíti, nem lesz miről verset írni. Ez a bús férfi érzet, hogy amíg megnyerte a világot, elveszítette a világnál nagyobbat. Amit Britannicus úgy mond a Néró, a véres költőben, amikor Néró felordít: minden az enyém, még az is, ami nincs, hogy nem, nem. A tiéd csak a minden. Ami nincs, az az enyém. Kosztolányi folyton erre panaszkodik, nem vagyok otthon az égben, meg állok dús vacsora ízével, prémes bundában és megváltozottan. Hát, ha csak ez a bajod, öregem, vedd le azt a prémes bundát, és kezdd elölről. De erről írni az újabb és újabb verseket, már megbocsáss, nem tűnik nagyon őszinte dolognak. 

De hát ez egy bun... - mondja Kántor Péter, és elharapja a szót. Próbálom kihúzni belőle, hogy mi lett volna a teljes változat, bun, bun... Nem fejezi be. Pedig bírnám. Aki ismer, az nem szokott bunkónak mondani, aki nem ismer, az meg olyan sokat nem számít. De most valaki ismer, és bár nem is rám mondaná, csak a gondolatra, mégis szokatlan, és nyilván rám is fér. Ha nem is fejezi be a költő, azért a gondolatát igen: nincs itt semmi ellentmondás vagy tetszelgés. Belülről kellene neki levenni azt a bundát, és arra nem képes, persze, hogy zavarja. 

Mondja, én meg figyelek, és közben nézem a világot, a háta mögül sütő napot, az Olimpiai Park kapuját, ahol vízpermetben frissülnek az emberek. Mindig van nálam fényképezőgép, csak pont most nincs, mert nem cipelem, úgyis meleg van, nem akarok a szíj alá izzadni. Pedig most de jó volna, ilyen háttér előtt, ellenfényben a napszemüveges irodalom.

Annyira jó volna, hogy másnap, ugyanabban az órában, megint arra biciklizek. Ott a park, ott a nap, ott a permet. Csak a költő nincs sehol.