Bobby is my hobby

Na, most mi lesz ezzel a címbéli sorral? Semmi, a kiejtés számít, és hiába mondják majd azt, hogy Bobbie is my hobby (hobbie?) senki nem fog panaszkodni. Hogy egy kicsit oldjam a homályt: arról van szó, hogy Stephen Sondheim hozzájárult, hogy a Company című musicaljét nemileg átfordítsák, a harmincöt éves, az életben igazán sikeres Bobby út- és párkeresése (van azért három csaja, nem kell félteni) helyett a harmincöt éves, az életben igazán sikeres  Bobbie legyen a téma. A Szex és New York után végre eljutottunk idáig, nem csak a férfiak lehetnek megakadva az életben, nem csak ők bizonytalanok, hogy leköthetik-e magukat valaki mellett, nem csak őket zavarhatja, hogy folyton a harmadikok egy társaságban, hogy egy idő után mindig házaspárokkal mászkálnak el, és egyáltalán nem érti, hogy ezeket a párokat mi tartja össze, ha egyáltalán valami.

Persze, fölösleges túl nagy pezsgőt bontani, ez a nemváltás már régen megtörtént, legkésőbb akkor, amikor a musical legfontosabb dalát, a Being Alive-ot lemezre énekelte Barbra Streisand, és lehet bármit mondani  a csücsörgéseire meg a modorosságaira, ilyen erővel és kidolgozottsággal se előtte, se utána, senki.

Levonnám melléktanulságnak, hogy ez is egy lényeges különbség opera és musical között, ez a lehetőség. Rigoletto áriáját nem szokták koloratúr szopránok énekelni, Gildát sem fuvolázgat egy komor basszus, a zeneszerzők nem csak a fejükben komponáltak, de a gyakorlatban is, tudták, hogy mi az, ami elvárható és elképzelhető egy hangfajtól. 

De hát csak egy idő után. Handel áriáit még vígan cserélgethetik az énekesek, az Ombra mai fu bárkinek ott lehet a repertoárján, így aztán nincs tanulság, csak az örömhír: ez az egészen fantasztikus musical újra műsoron lesz, negyvenhét évesen új életet kezd.

Jaj, jusson már valakinek az eszébe itthon is.