Most tényleg a brexitről szól a Dunkirk, vagy az ember már megbuggyant a politika melegében, és belelát a legártatlanabb tömeggyilkosságokba is valami napi aktuálisat? Nézzük. Európa legnagyobb hadserege távozik a kontinensről, erős veszteségeket elszenvedve. Angol udvariassággal, senkit nem okolva. Ha jól figyeltem, egyszer sem mondják, hogy a másik oldalon a németek vannak, ők húzzák meg a ravaszt vagy ők biztosítják ki a bombát. Ahogy az áldozatokat is ma már olyan finoman kell bemutatni, már, ha nem a mi halottaink. Nincsenek német belek a vásznon, legfeljebb füstölgő motorok. Ezzel az erővel tényleg a földönkívüliekkel is harcolhatnának. Közben meg mintha halkan újraéledne a brit nacionalizmus, amikor még pulóvert hordott a brit. Mit lát, parancsnok úr? A hazát - feleli Kenneth Branagh könnyes szemmel, mint napjaink kissé zsíros nyakú Laurence Olivier-ja. Lehet, hogy azt hinné az ember, itt is a háború maga a fő szörnyűség, kelepel a géppuska, és aki az előbb élő volt, most kicsavarodott tagokkal fekszik a földön, közben meg épp a háborút nem érezni, vagyis azt, hogy te is benne vagy, néző, nem egyszerűen elszenveded, hanem neked kell eldönteni, hogy te fekszel vagy a másik. 

Valamelyik nap ment a tévében egy világháborús dokumentumfilm, egy amerikai katona mesélte el az első áldozatát: épp guggolt a német a fűben és a beleit ürítette. Az amerikai odasúgta a többieknek, hogy, na, ez most az enyém. Célzott és lőtt. És a legszörnyűbb, mondta ez a férfi a kamerának, hogy még büszke is voltam rá. 

Hogy teljes legyen a német-angol barátság, a zenét Hans Zimmer írta, és, mondani sem kell, nagyon profi, a sok ketyegés meg kattogás végig tartja feszültséget, pedig 106 perc, és csak a végén szélesedik ki valami dallammá. A valami dallam egyébként az Enigma-variációk, feltehetően a legismertebb angol szimfonikus zenemű. Nem vagyunk alább valóak senkinél, mondják a boldog brit mozinézők.