A továbbiakban nem az én gondolataim következnek. Illetve azok is, csak pont arról van szó, hogy leveleztem valakivel a filmről, és valamire jutottunk is, viszont most nem akarom ezt erre ő, erre én, erre meg ő alapon leírni. Ugyanakkor mégis van egy minimális tanulság, hogy művészeti alkotásokról érdemes beszélni, mert szerencsés esetben több szem többet lát, több fej többet gondol. 

A kérdés persze már az is lehet, hogy vajon a Dunkirk egyáltalán művészeti alkotás-e, mert annyira adja magát, hogy á, csak egy film, csak látvány, lövések, robbanások, bezártság és halottak, talán nics tanulság. Vagy nincs jelentés nélküli halott, a filmekben sem élünk és halunk hiába. 

Szóval belemenve abba, hogy talán a brexitről is szól a film, belemehetünk abba is, hogy semmiképpen nem szól a németekről. Nem is mondják, hogy dögölj meg, rohadt náci, meg egyáltalán: nekik már az a  dicsőség sem jut, hogy úszkálhatnak a víz felszínén. Talán nem csak azért van, hogy kíméljük a németeket. (Aki ismeri A végzet hatalmát, tudja, egy időben azt kiabálta benne a kórus, hogy halál a németekre, aztán kicsit finomítottak, és legalább a lemezfelvételeken azt éneklik, hogy halál az ellenségre. Majd bolondok leszünk elveszíteni a legfőbb vásárlóinkat.) Szóval a Dunkirkben vannak ellenségeink, csak nem láthatóak, hiszen a mieink. A vezetők, nem a közvetlen felettesek, hanem a stratégák, akiknek az volna a dolguk, hogy megmentsenek minket, vagy eleve ne hozzanak ilyen helyzetbe. Most meg nincsenek sehol, ott áll a rengeteg ember a parton, várja a hajókat, amelyek nem jönnek, mert készülnek a nagy angliai csatára (ami szintén nem jön el). Valakik döntenek rólunk, és köszi, ez azt jelenti, hogy Hitler jóindulatára vagyunk bízva. Illetve: a civil jóindulatra, hogy elindulnak-e értünk hajókkal, bárkákkal, csolnakokkal, és megmentenek-e. 

Ami Dunkirket illeti: 90%-ot megmentenek. Persze, csak azért, hogy egyéb harctereken újra meghalhassanak.