Egy nap Brynnel

Néha az az érzésem, hogy a CD-ket vagy egyáltalán a hangfelvételeket is úgy használjuk, mintha koncertek volnának. Esetleg kicsit többször hallgatjuk őket, de akkor is kampányszerűen, amikor újak, vagy amikor hozzájuk jutunk. Aztán eltelünk velük, mennek a polcra, velük van a véleményünk,hogy ez jó, ez rossz, ez érdekes, ez lapos, és csak igen ritkán ellenőrizzük a régi önmagunkat, vagy a lemez új önmagát. 

Régi barátom volt Bryn Terfel Handel-lemeze, és valahányszor a Verdi prati áriát hallgattam, mindig úgy tudtam, hogy Terfellel mennyivel jobb, mindenkinél meghatóbb, mennyivel finomabb az a melankólia, amit az ember ki sem nézett volna ebből a vaskos testű, vaskos hangú fickóból. Aztán, ahogy Terfel valósággá vált, meg ahogy az önmagáról kitalált kép valósággá vált, ahogy elhitette, hogy ő egy derék Falstaff, ennek mindenféle értelmével, mármint a valóságos szereppel, és a koncerteken lehúzott üvegnyi sörökkel (ezt mindkét pesti fellépésén megcsinálta), valahogy a Handel-áriák emléke is fakult. Hát ne fakuljon, kezdtem a reggelt, és hogy újra vágyom a Verdi pratira. Ugyanolyan jól esik, mint valaha, bár kétségtelen, hogy a hang alsó regiszterében van valamicske boríz vagy talán söríz, de a lélek ugyanolyan jó, nemes, lágy és bátran megmutatott lágyság - lehet, hogy ezt ma meg se tudná mutatni. 

Nem erről akarok beszélni, a megőrzött korábbi lelki és hangi állapotokról, hanem, mondjuk a Verdi prati vagy az Ombra mai fu nemi semlegességéről. Hogy ma jönnek a határozott véleményű politikailag angazsáltak, és legyintenek, ha azt a szót hallják, gender, vagy ha arról van szó, hogy az embernek lehet beleszólása abba, milyen nemű és milyen nemű akar lenni. Micsoda modern marhaság, túl nagy a jólét, ha ilyenekkel ráér foglalkozni a halódó nyugati kultúra. Közben meg itt vannak ezek az áriák, az egyik az Alcinából, a másik a Xerxészből. Mindkettőt férfi énekli a történet szerint, mindkettőt női hangmagasságban. Soha nem hüledeztek ezen a barokk nézők. Aztán az egész áttehető mélyebbre, Terfel-brummra is, és semmit nem romlik, lényegét tekintve semmit sem változik, mert csak dallam, nem trillázgatás vagy csicsergés, ha valakinek hangja vagy szíve van, esetleg mindkettő, az csodálatosan tudja világgá énekelni őket.

Persze, az is lehet, hogy Handel is lelki beteg dekadens volt (nem volt az), de akkor jobb elfogadni: a mi kultúránkban az ilyenek jelentik időnként a csúcsot.