A videón Sol Gabetta játssza az Elgar Csellóverseny elejét, zongorakísérettel, de nem végig, hiszen csak ajánlja a koncertjét a BBC Proms sorozatában. A látvány a lényeg és a varázslat, a hangszerre vetítenek, egyidőben a hangokkal, és nincs hiba, valahogy az infraérzékelők tudják, mikor hol van a cselló teste, és éles, tiszta, kifejező, a zenével harmonizáló absztrakt mozgóábrát vetítenek. Már megint a szem győz a fül fölött, sóhajtanám rutinosan, ez a mi világunk, minden a kép, pedig a becsaphatóság szempontjából tényleg előrébb van a szemünk a fülünknél. És, sóhajtozunk tovább, vajon nem ez megy-e nagyobban is, Sol Gabetta sikereinek titka vajon nem az előnyös külső, hogy karcsú meg szőke? 

Ha őt magát kell megvédeni, szerintem nem, de ha azt mondom, hogy olyan, mint a Harry Potterből a mérgesen néző lány, ha jól gondolom, Hermione a szerep neve, aki immár egész karriert húz föl az összevont szemöldökére, nem volnék nagyon udvarias. Mindenesetre ez a kislánydurca Sol Gabettában nincs is benne.  

Nem pont ezt akartam mondani. Inkább azt, hogy nem kell félnünk a szemünktől, a látványtól meg a képtől, hiszen a zenét akkor is lefordították, amikor még senki nem nyavalygott a világ képközpontúságán. Lefordították a kezdet kezdetén, amikor táncolni kezdtek rá, lefordították a csúcsok csúcsán, amikor pontosan senki nem tudta megmondani, mi zajlik egy Mahler-szimfónia közepén, de erre való a partitúra, vonalakra tett pontokkal mégis precízen lehet követni az eseményeket, és egyáltalán: át lehet adni generációról generációra a művet magát. Vagy valami, a szerző elképzeléséhez nagyon hasonlót. Fölösleges nyafogni, hogy a nagy show-tól nem látni a lényeget, az énekes szépsége meghamisítja az éneklés valódi színvonalát, nem hallunk a szemünktől. A szemünk udvarias érzékszerv, bármikor becsukható. Bezzeg a fül.