John G. Morris

 Nem, nem, ezt a képet nem a most, százévesen (inkább százegyévesen) Párizsban meghalt John G. Morris készítette. Ő csak akkor fényképezett, ha valahol, útközben elveszett a fotós. Itt nem tűnt el, tudjuk a nevét is, Eddie Adams. Viszont John G. Morris érte el, hogy a kép a New York Times címlapjára kerüljön, amire rosszhiszeműek mondhatják ugyan, hogy nahát, az oroszok keze így vagy úgy, de messzire elért. Csak hát Morris nem volt éppen oroszbarát, csupán kvéker, aki ellenezte a háborút, és a maga eszközeivel is ellenezte: szerkesztett. Föltette a kérdést, biztosan jó oldalon vagyunk, ha a pisztolyt tartó ember a mi barátunk? 

Morris képszerkesztői munkájának gyümölcse a másik híres vietnami kép címlapra kerülése is, amikor a meztelen kislány szalad az úton a napalm bombázás után. A 20. század egyik nagy aktja. Nem mintha korábban nem kegyetlenkedtek volna lányokkal és asszonyokkal, de nem volt kötelező látni. Most meg nem fordíthatta el senki sem a tekintetét.

Morris harcolt a 2. világháborúban, mert úgy érezte, hogy jogos védelem, és amikor a hírt kapta Capa filmtekercseinek sorsáról (az ideges laboráns a négyből hármat túlhevített szárításkor, és csak 11 kép maradt) pontosan úgy tett, ahogy normális ember ma is tesz: nem hitte el.  Büdi a történet. Odautazott, megnézte a tekercset, és hatvan év múlva elmondta, hogy mese az egész. Tizenegy, ennyi volt az összes kép. Lőttek, az is csoda, hogy valaki a golyózáporban tizenegyszer meg merte nyomni a gombot.  És ha valami fogalmunk van az ottani körülményekről, azt úgyis Capának köszönhetjük, belőle dolgozott Spielberg is a Ryan közlegényben. Hogy miért kellett utólag mindent az ismeretlen laboránsra fogni, fogalmam sincsen. Capát senki nem vádolhatta gyávasággal. Igaz hazudással meg a D-naptól függetlenül is vádolják.