Friss Gábor neve került szóba nemrég egy beszélgetés alatt, hogy tudom-e ki volt, emlékszem-e még rá. Zenetörténész, rádióműsora is volt, néhány kiadvány is fűződik a nevéhez. Az arcára is emlékszem, szelíd férfiarc, mert 1984-ben együtt álltunk sorba a régi Sportcsarnokban, Bernsteinre és az aláírására várva. Nem volt nagyon rózsás a helyzet, különböző biztonsági őrök akartak rávenni, hogy kotródjunk végre, és ez még a régi idő volt, akit ma biztonsági őrnek mondunk, az állami alkalmazott volt, a jó ég tudja micsoda felhatalmazásokkal és szándékokkal. A mögöttem sorban álló mindenesetre erről nem vett tudomást, és amolyan emberi módon közelített a problémához, elmondta, miért áll a sorban, és hogy közvetlenebbé tegye a kapcsolatot, be is mutatkozott: én Friss Gábor vagyok, önben kit tisztelhetek? Persze, nem derült ki az őr neve, de valahogy mégis siker koronázta a fáradozásokat, Bernstein egy lehetetlen selyemkimonóban kiült, és aláírt.

Egyszer már elmeséltem ezt a történetet egy zeneakadémiai jegyszedő néninek, akivel szóba elegyedtem, és megkérdezte, tudom-e ki volt Friss Gábor. Miért kérdezi? Mert ő volt a férjem. Megvolt ennek is az ára, mármint Frissnének lenni, mert, ha jól emlékszem, az operaéneklési vágyakat kellett az idős hölgynek föladnia emiatt. De ettől kezdve mindig beszélgettünk egy kicsit, milyen koncertek voltak, hogy tetszett, ki tetszett - a szokásos. Egy alkalommal (nyilván 2001-ben) azt mondta (ritka élmény számomra), annyira meghatott, amit Isaac Sternről írt, hogy legszívesebben most megölelném. Mondtam neki, ha ezt tenné legszívesebben, akkor tegye is meg, így aztán hosszan, nagy szeretettel öleltük meg egymást a Zeneakadémia nagytermének kellős közepén, egy perccel a koncert kezdete előtt.

Nem tudom megmondani a pontos okát, de iszonyatosan büszke voltam. És vagyok, hiszen azért is mesélem. Mások nyilván azt gondolták: ja, könnyen ugrál, akinek rokona a jegyszedő néni.