Bryn és Jóska

Tudom, hogy ezerszer lerágott csont és almacsutka, de mégis: amikor operaénekesek adják elő azt, hogy Ha én gazdag lennék, az azért valami.. Például Bryn Terfel. 

Lehet panaszkodni rá, hogy túl sok, vagy túlságosan is kötődik a filmváltozathoz és Topolhoz, ő is ugyanúgy görbén fölfele néz, mint a leleményes Odüsszeusz. Lehet, hogy jobb volna csak úgy elfújni az egészet, ahogy Robert Merrill énekelte. Eleve miért van az, hogy a folyton éhező Tevjét dagadt énekesekre osztják? Mindegy, most épp nem erről szeretnék beszélni.

Hanem a magyar változatról.

Ugye, hogy nagyon hasonlítanak? Nem a hangjuk, a hangszínük, de szinte minden egyéb. És mivel mostanában megint a Handel-áriákat hallgattam Terfellel, eszembe jutott, hogy az az egy Handel-szerep, amelyben Gregort láttam, az Agrippinából Claudius mennyire fenomenális volt, tökéletesen és természetesen járt körül egy bonyolult személyiséget, harsány volt és kedves, veszedelmes és bárgyú, szerelmetes és pecázni vágyó. Ahogy esküvésként megdöngette a mellkasát, amitől, zutty, lecsúszott a gatyája... - azon már neki is röhögni kellett, nem direkt volt. Eszembe jutott, hogy Gregor, aki azért igazán foglalkoztatott énekes volt, mintha túlságosan is egyoldalúan maradt volna meg az emlékeinkben. Mint afféle vidám fickó, aki elrepeszti a kocsmában a poharat a hangjával. Közben elsőosztályú volt a régi zenében, vagy a Gardelli vezényelte Rossini Mózes-lemezen nemes és komoly, Istennel társalkodó, népet vezető nagy ember.

Tudom, maga is táplálta a félreértést. Tudom, annak is örülni kell, hogy legalább Ozminként vagy Don Pasqualeként megmaradt a legszélesebb közönség emlékezetében. De ha már megmaradt, legyen ő az, aki megmarad.