Ezen még dolgozni kell, én is tudom, kidolgozandó elmélet, de talán nem teljes hülyeség. Arról van szó, hogy mi az ideális nyaralás. Elmegy az ember valami vízpartra, hanyatt vágja magát a nyugágyon, és olvas vagy hallgat valami zenét. 

De miért is? Mondjuk a heverést kapja a test, a könyvet a lélek, mindenki jól jár. Csakhogy olvasni meg zenélni itthon is lehet, miért kell ehhez távoli tájakra utazni? Meg ha már ott vagyunk, a távoli tájon, akkor miért megyünk valami másik távoli tájra. Mondjuk a Karnevált hallgatjuk, Schumann zongoraciklusát, sok szereplő megjelenik, eltűnik, végig kell gondolni, ez most Chopin, ez most Colombina, most táncolnak a betűk. Vagy az igazi betűket nézve, emlékszem, milyen volt, amikor fölnéztem egy vaskos regényből, és azt hittem, elraboltak, mert világosan emlékeztem, hogy a tengerparton ültem le, most meg házak vannak előttem. Persze, egyszerű volt a magyarázat, a nyugágyat közben a nap irányába fordítottam, a víznek háttal, ez azonban kitörlődött a fejemből, azért ijeszthettek meg a házsorok. 

Az elmélet nem pont az akar lenni, hogy akkor pihenünk, ha azt sem tudjuk, hol s merre áll a fejünk, hanem hogy a kultúrát mintha erre használnánk: ott akarunk lenni, ahol nem vagyunk. Karneválon vagy zongorák belsejében, stúdióban, kaszálunk a 19. századi Oroszországban, taxizunk Pekingben, és kivégzést nézünk az antik Rómában. És ez akkor is így van, amikor épp ott vagyunk, ahol lenni akarunk. Az életünk nagy hányada arra megy el, hogy ott legyünk, ahol nem vagyunk, vagy ne ott legyünk, ahol vagyunk. Lehet, hogy a valóságba belerokkannánk?