Van egy Brecht-vers a falon függő ősi maszkról, ahogy vicsorog, feszül, vérszomjasan néz, azzal a tanulsággal, hogy milyen iszonyatosan fárasztó lehet állandóan gonosznak lenni. Körülbelül ugyanez az első tanulsága a szegedi Dali-kiállításnak. Ha az ember önmagából készít műalkotást, akkor nincs nyugta, folyton ki kell öltözködnie, folyton néznie kell, nincs-e valahol egy fotós, mert ha igen, akkor ki kell dülleszteni a szemet, mint aki a dolgok mögé lát, arcokat vágni, pózolni, pózolni. Rutinszerűen elragadtatásba esni, látomásokban részesülni, mindezt ilyen vagy olyan formában megfogalmazni és piacra dobni. Nézi az ember a sokszorosított grafikákat meg a tányérokat, és arra gondol, hogy nem csoda, ha jött egy generáció, amely azt mondja, mindegy, csak ezt ne. Csak ne lehessen eladni a... lelkem? Nem is a lelkem, vigyék, ha kell nekik, csak a kezemet nem adom, a kezem ügyességét, a festékemet, papíromat, vásznamat. Nagyobb hatás ez, mint amilyet a takony halmazállapotú órák és fiókmellű nők ki tudnak fejteni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.