Soha nem bírtam a bokszolását, egyszerűen szörnyű volt egy ekkora monstrumot látni a ringben, cammogott, előretartott, hosszú karokkal, képtelenség volt megütni, ő meg aztán beindult, mint valami vízszintesre állított cölöpverő. Nem ilyen a boksz. Attól, persze, még Vlagyimir Klicsko káprázatos jelenség volt, test és fej, váll, mellkas, szexisen szétvert orr, de még a keze sem olyan, mintha két tégladarab lógna akarja végén. Szóval: csinálhat bármit. Csak ne bokszoljon. 

Így is történik most, amikor a visszavonulásáról szólnak a cikkek, és így történt 2009-ben, amikor a Velencei Biennálé ukrán pavilonjának ő volt a kurátora. Mondanom sem kell, nyolc évvel később már fogalmam sincs, mit állítottak ki abban az évben a Papadopoli palotában, de olyasmire sem emlékszem, hogy a kurátor maga lett volna valaha a kiállítás legfőbb vonzereje. Az most részletkérdés, hogy nem maga Klicsko volt az értelem a kiállítás mögött, ő is csak része volt a játéknak. A csillag úgyis lehanyatlott, többet aligha lesz a kapucnis ember az Accademiát beborító molinón. De egyszer jó volt.