Hamarosan újra elolvasom az Anna Kareninát, miközben egyre többet jut eszembe, hogy van-e ennek egyáltalán értelme. Mintha a nagy írók vagy nagy klasszikusok szépen elhagynának minket az élet során, mintha a legnagyobb klasszikusokat ki lehetne nőni, már nem rólunk szólnak, hanem azoknak, akiknek még érdemes, akik még tanácsot kérnek, hogyan is vezessék az életüket. Legyenek-e Rómeók vagy Hamletok, Hans Castorpok vagy akár Poirot felügyelők. Csodálatos élmény újraolvasni valamit, sokszor újraolvasni, és élvezni a saját változásunkat: most még nem nekem szól, most már nekem, most is nekem, csak már máshogyan. Most meg szépen túlhaladtam minden problémát, miért kellene foglalkoznom akár Levin küzdelmeivel, akár szegény Annával. Kis tejfelesszájúak, nem láttak annyit az életből, amennyit én, nem azért, mert én annyit láttam, hanem mert ők nem öregedhetnek tovább, maradnak, amennyinek megírták őket.
Többé-kevésbé meddő elmélkedések közepette megjelent az írás a falon. Nem nagyon varázslatosan, mert ott van már hónapok óta a Libri könyvesbolt hátsó sarkánál. Szabó Magda írta és így szól: Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény korom és életkörülményeim változásával mindig más, és mást közöl.
Meg is nyugodnék ebben, de mit lehet csinálni, ha közben a beszélő sincs már meg, nem azért, mert meghalt, hanem mert ő is megváltozott, az Anna Kareninát író Tolsztojnak nincs sok köze a Feltámadást író Tolsztojhoz. Vagy van köze, hasonló arcberendezés, mindkettő szereti a nagy mellű, bajuszos nőket, de az utóbbi szíve szerint megtagadná az előbbit. Vagy meg is teszi. Nekem kellene magamban védeni Tolsztojt önmaga ellen? És melyik Tolsztojt melyik ellen?
Vagy ne menjünk be a gróf utcájába, az irodalom az irodalom, mondatok, bekezdések, fejezetek, maga az olvasás a lényeg, nem a belőle fakadó tettek. Mit számít, ki hány éves és hogyan akar élni, csak forma van, meg a szavak. Nem Tolsztoj játszik Tolsztoj ellen, hanem inkább a fordítók, Németh László Szőllősy Klára ellen, vagy inkább egymás mellett, és mi is ott vagyunk, együtt toljuk, végig, át az életen. De miért is?
Nem tudok kielégítőbb magyarázatot, mint ami az Anna Karenina vége: a jóért, amit lesz elég erőnk beléoltani. Vagyis: visszatértünk a kiindulási ponthoz, az első mezőre. Hol a bölcsesség mostanában?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.