Marián Varga

Ki az a Varga Mariann? - forgatta a lemezt egy ismerős, pontosabban egy ismerős öccse, mi meg röhögtünk, a hülye, még ezt sem tudja. Marián. Billentyűs. Collegium musicum. Csehszlovák, ma talán azt mondanánk, art-rock, akkor ez a szó még nem állt rendelkezésre. Valami olyasmi, mint az Emerson Lake and Palmer, bár számukra nem ez volt a kezdőlökés, hanem a Nice, ami föllépett Prágában. 

Valamiért legalább volt értelme benézni a Csehszlovák Kultúra Házába a Tanács körúton, bár valami régebben is akadt, licenc Wozzeck, licenc Kiállítás képei, Karajannal. De ezt saját erőből hozták létre, Opus albumon, valami puhácska anyagot használtak a korongokhoz, az embernek az volt az érzése, hogy ha tízszer lejátssza, a végén már csak a tükörsima lemezen nézegetheti önmaga képét, de végül valami mégis maradt, talán ma is megvan valahol.

Hallgatgattuk, jól muzsikáltak, határozott, karakteres témákat jártak körül, nyúzták a gitárt, ideális zene volt annak, aki már kicsit kinőtt a Deep Purple-ből, de nem akarta ezt a zenés lázadás érzést elveszíteni. Mármint hogy a zenehallgatás egyszersmind tiltakozás. Hiszen ilyen nagy szemű, sovány fiúk néztek ránk a borítóról, amilyenek mi is lenni szerettünk volna. Szája sarkában a cigaretta, akkor még ez is mondott valamit, nem azt, hogy tüdőrák, tüdőrák.

Akkor hallgattuk, azóta nem sokat gondoltam rá, nem is tudtam, él-e hal-e. Két napja tudom: hal. Hetvenéves volt. Nézem az utolsó képeit, orgona mögött ül, de az orrában oxigéncső. Ez a számla. De az ember azóta is érzi, ha egy sovány fiú lenézően pillant rá, szája sarkában cigaretta vagy legalább valami kis hetyke grimasz, akkor minden oka megvan, hogy zavarba jöjjön.