Jó volna tudni, visz-e ez valahová, ez az állandó gyanakvás. Művészeti gyanakvás, folytonos ellenőrzés és önellenőrzés, hogy most jó ez? Ha jó, mennyire jó? Mennyire zongorázik jól Víkingur Ólafsson, vagy mekkora előny, hogy olyasmit játszik, most éppen Philip Glass etűdöket, ahol az összehasonlítási alap nem Horowitz meg Richter? Ha már itt tartunk, mennyire jó maga Philip Glass, akinél az összehasonlítás nem éppen Bach vagy Mozart? Repetitív vagy nem repetitív, megy-e valahová előre ez a zene, vagy helyben jár? Kell-e hogy előre menjen, vagy bőven elég az is, ha megállítja az időt? Vajon másféle narkotikum ez, mint a h-moll mise, ami szintén megállítja az időt, vagy talán nem is megállítja, de átállítja, más sebességgel kényszeríti múlni.
Miért olyan nehéz azt mondani, hogy nem érdekel az érték, nem számít az abszolút, nem számít komolyság vagy őszinteség vagy mélység? Nem számít semmi, amit a művészeti eseményeknél méricskélni próbálunk, nincs más dolgunk, mint fejjel előre belezuhanni ebbe a zenébe, aztán meglátjuk, koppanunk vagy merülünk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
tnsnames.ora 2017.12.25. 19:40:00
"A modern lengyel zenének a világ zenei életének élvonalába tartozó nagy mestere, Krzysztof Penderecki (1933) az 1970-es évek második felében végleg hátat fordított az avantgárdnak. Ezzel a múlt hagyományait vállaló lépéssel egyik példaadója lett az európai neoáramlatnak. Penderecki nagy áttörését az 1980-ban komponált 2. (Karácsony) szimfónia jelentette, melyben amellett, hogy a későromantikus zene, Bruckner, Reger - Wagner nyomán kialakított - tradícióit is felvállalta, hatalmas meglepetést keltett három kulcsfontosságú helyen is a Stille Nacht kezdetű karácsonyi dal idézetével. Az azóta komponált Penderecki-szimfóniák sora is igazolta, hogy ez az újra megtalált romantikus hang a közönség és részben a szakma elismerését is kivívta, így nem csoda, hogy a mester maga is szívesen vállalkozik fordulatot jelentő műve elvezénylésére."
www.mupa.hu/program/komolyzene-opera-szinhaz/a-pannon-filharmonikusok-pecs-hangversenye-2011-04-08-19-30-00-bbnh
Álljon itt örök mementónak egy olyan szerző, aki _tényleg_ tudott komponálni, mestere volt szakmájának és ilyenekre fecsérelte energiáit:
Witold Lutoslawski - Trois Poemes d'Henri Michaux (II. Le Grand Combat)
www.youtube.com/watch?v=9r7bmxtw30I
stolzingimalter 2017.12.26. 08:04:32
tnsnames.ora 2017.12.26. 08:20:39
* Igen, Berg még előtte van Webernnek. Viszont Schönberg hiába lángelme (intelligencia értelemben), zenéje nem szimplán "nehéz", hanem öröm és esztétikum nélküli. Biztos a megrendezett káosznak is van valamiféle elvont szépsége (nem kétlem), de engem hadd ne lelkesítsen ennyi, hadd vágyjam többre meg tömegesen átélhetőbbre.
* Azért az engem is elgondolkodtatott egy pillanatra, hogy Schönberg Mózes és Áron operáját Kocsis befejezte. Dacára annak, hogy Kocsisnak is rengeteg élvezhetetlen zeneszerzői próbálkozása volt az avantgarde területén. Jah tényleg tudtad, hogy Kocsisnak voltak "élvezhető" szimfóniái is. Fájóan válasz nélküli kérdés, hogy megmaradtak-e az utókornak.
* Én szétválasztom az avantgarde-ot és kortárs-at (az angol is ismeri "contemporary"-t) és ezt a szétválasztást könnyű megtenni, mert az avantgarde már távolról "szagról" megismerszik. Azaz minden ami nem avantgarde, az kortárs (nem kell úgy mond "hallgatható"-nak lenni az utóbbihoz). Az avantgarde azt hiszi, ha valami "korábban soha nem volt"-at prezentál az elég, én meg azt mondom, az emberi erőfeszítés nem zárható ki semmilyen művészi alkotásból. A legtöbb ami elképzelhető a végtelen lazaság, ahogy pl.: Mozart csinálta.