Jó volna tudni, visz-e ez valahová, ez az állandó gyanakvás. Művészeti gyanakvás, folytonos ellenőrzés és önellenőrzés, hogy most jó ez? Ha jó, mennyire jó? Mennyire zongorázik jól Víkingur Ólafsson, vagy mekkora előny, hogy olyasmit játszik, most éppen Philip Glass etűdöket, ahol az összehasonlítási alap nem Horowitz meg Richter? Ha már itt tartunk, mennyire jó maga Philip Glass, akinél az összehasonlítás nem éppen Bach vagy Mozart? Repetitív vagy nem repetitív, megy-e valahová előre ez a zene, vagy helyben jár? Kell-e hogy előre menjen, vagy bőven elég az is, ha megállítja az időt? Vajon másféle narkotikum ez, mint a h-moll mise, ami szintén megállítja az időt, vagy talán nem is megállítja, de átállítja, más sebességgel kényszeríti múlni.

Miért olyan nehéz azt mondani, hogy nem érdekel az érték, nem számít az abszolút, nem számít komolyság vagy őszinteség vagy mélység? Nem számít semmi, amit a művészeti eseményeknél méricskélni próbálunk, nincs más dolgunk, mint fejjel előre belezuhanni ebbe a zenébe, aztán meglátjuk, koppanunk vagy merülünk.