YuMinak hívják a hírré vált karmesterrobotot, bár azt egy kicsit nehéz megérteni, hogy egyáltalán mi értelme lehet egy karmesterrobotnak. Azt, persze, nem tudja a világ, és ha jól látom, a hazai sajtó sem, hogy a név nálunk már foglalt. Juminak hívtak egy nagyon nem robotszerű karmestert, Simon Albertet. Nem tudtam kideríteni, miért kapta ezt a nevet,  azt sikerült valószínűsíteni, hogy egyszer valami turbánszerű kötés volt a fején, azért lett Jumurdzsák, és annak becézett változata. 

Simon Albert vezényelte az első klasszikus zenei hangversenyt, amelyre saját jószántamból, pénzért jegyet vettem. Hárman mentünk, csibészek, fogalmunk nem volt, mit kell csinálni, hogyan kell viselkedni, ennek megfelelően röhögtünk, főleg a karmester szuszogásán, amíg ránk nem szóltak, hogy inkább talán menjünk ki. Nem mentünk, és egy idő után tovább röhögtünk. Ez hát a zene. Furcsa, őrültnek látszó emberek küzdelme valamiért, amit csak ők látnak, hallanak, akarnak. 

Ami azt illeti, ez ma is érvényes tanulság volna. Akkor csak a szuszogó embert néztük, később azt a bordó lemezt hallgattuk, Bach f-moll zongoraversenyét Kocsissal. Schiff András emlékeit olvastuk, hogy kegyetlen volt vele, nyilván a Ki mit tud? miatt, alázta a felvételek során, ami nem vall nagy pedagógia adottságokra. Pedig, ugye, tanár volt a Zeneakadémián, 1969-től. Megbocsátottam, de el nem felejtettem, írja Schiff. Elég szörnyű mondat. Elég szerencsétlen találkozás. 

Alig maradt Simon Albert után hangzó hagyaték, a Bach-zongoraversenyen kívül egy nagyon szép Vivaldi-album Perényi Miklóssal, meg a BMC által kiadott Schubert Nagy C-dúr szimfónia. Lehet mondani: nincs, ami bekavarjon, ami akadályozná a legendaképződést. Valami mégis akadályozza, mert felejtődik, ritkán és egyre ritkábban hallani róla. Most is egy robot kellett hozzá, hogy felidéződjön.