A Pappa piáról jut eszembe, hogy jaj, mennyire utálom Nagy Ferót. Aztán mindig végig kell gondolnom, hogy ez lehetetlen, egyáltalán nem utálom, mármint nincs is miért utálnom, néhány zilált hónaptól eltekintve nem gondoltam, hogy ő valamiképpen az én művészem volna, engem képviselne, bármi módon zavarna, hogy "elárulta a régieket" vagy önmagát, amikor most egy olyan slágerekkel operáló filmben játszik, amely slágerek ellen valaha ő is harcolt, élt, küszködött. El tudom fogadni, hogy az élet Erdős Pétert igazolta, a Holnap hajnalig tartósabb vagy jobb dalnak bizonyult, mint a Térden állva, és a jelek szerint ezt Feró pappa is el tudta fogadni. Győzött az ellenség, csak ilyet nem illik mondani. Nem kell a popzenébe belehalni. Vagy nem érdemes. 

Az másik kérdés, hogy miként lehet mégis ilyen múlttal előadni a nemzet kimosakodott csótányát, hogy még mindig az vagyok, aki voltam. De ez nyilván már a közönség problémája, ők fogadják el és nyilván nem véletlenül. Hogy ez néha Nagy Ferónak is probléma, arra nincs szebb példa, mint az az emlékezetes evős műsor, amelynek kimaradt, interneten látható részletében ordibál,  hogy ő nem celeb, hagyják békén. Nekem ez igazán imponál. Mondjuk annyira azért nem, mint a Sassoon-frizurás Szörényi Levente, amikor az Az volt a hej... című Szomjas György dokumentumfilmben (most ment az M3-on) arról beszél, hogy ha valami elromlik, vissza kell menni az alapokig, amikor még rendben voltak a dolgok.

De ki beszél itt már Nagy Feróról?