Nem tudom, volt-e benne tudatosság, de a tűzijáték kezdetekor A Tenkes kapitánya zenéje ment. Már úgy értem, tudatosság biztos volt benne, nem véletlenül került oda, de hogy a zenei felelősnek eszébe jutott-e a szerző, Vujicsics Tihamér, akit negyvenkét éve, épp az augusztus 20-ra virradó éjszakán ért a légi baleset. Ha egyáltalán az volt, mert ha őrá nem is, a halálára azért élénken emlékszem, az emberekre, akik izgatottan tárgyalták, derékig a Balatonban, hogy mi is történhetett. Hogy fényt láttak fölvillanni, és aztán robbanás történt a levegőben. Kíváncsi vagyok  az ilyesmit honnét lehetett tudni. Mindenesetre a nemzeti gyászt lehetett érezni. Ilyen világ volt, a kortárs zeneszerzőket is szerették és számon tartották. Legalábbis néhányat közülük, Petrovics Emilt, Szokolay Sándort és Vujicsics Tihamért feltétlenül.

Vujicsics Tihamér persze nem elsősorban a nagy művei miatt volt közismert, hanem az Éjféli operabemutatóért, feltehetőn még ma is ez a legismertebb műve, mármint a Báthory Ödönke, meg az, hogy Mama, fogjál nekem békát. Filmzenéket írt, tévésorozatok főcímét, A Tenkest, meg a Borsot, és csodákat meséltek róla. Hogy mindig volt a zakója belső zsebében egy furulya, és ha valakit a társaságban szomorkodni látott, odament hozzá, és kifújta belőle a bánatot. Nem tudom, mitől őrzi meg a közös emlékezet a szinte el sem kezdett, nem hogy befejezetlen életművek szerzőit. Nem tudom, játszanák-e az operáját, ha meg tudja írni. 

Ha jól tudom, a Rákóczi indulót ment volna kutatni Damaszkuszba is, ami teljes képtelenségnek tűnik, már hogy a Rákóczi-induló valahogy onnét indult volna el Magyarország felé, de aki a Tenkes főcímét meghallgatja, az is érzi, hogy a nagy cintányéros, üstdobos világban a trombita dallama valahogy ismerős, mintha az A jó lovas katonának volna egy variációja. A dallamok jönnek-mennek. A zeneszerzők csak mennek.