A Hídember ment a tévében, és az ember újra rácsodálkozhatott, milyen az, amikor mindent elönt a tehetségtelenség. Amikor egy nagy sztoriból nem hogy nagyot, de még sztorit sem lehet érzékelni, nincs összefüggés két egymást követő jelenet között, mintha különböző filmekből vágták volna egymás mellé a snitteket. De nem, mégsem lehet különböző film, mert a parókák és fodrászolt hajak végtelen nevetségessége, a színészek kimagyarázhatatlan modorossága és szerencsétlenkedése ugyanolyan. De mintha senkinek sem volna érzéke a dramaturgiához, hogy ha valami elkezdődik, annak legyen folytatása meg befejezése is. Valaki azon gondolkodott, hogy esetleg a Pappa pia volna a legrosszabb magyar film? Hol van a lábszagú ostobaság, közönségesség, semmitmondás a Hídember végtelen unalmasságához képest, ha már a nézőkínzás a cél?

Az ember kimondaná a szabályt, hogy a filmkészítés mégis szakmunka volna, aki nem ért hozzá, talán ne tegye, de mielőtt erre a megnyugtató végpontra érnék, eszembe jutnak az operák. Az is szakmunka, talán még szakmunkább, mert nagyon is közvetlenek a reakciók, aztán mégis. A Trisztán és Izolda valóságos dramaturgiai katasztrófa, úgy kezdődik, hogy másfél órán keresztül az egyik ül, a másik áll, és időnként üzenetet küldenek egymásnak. Amikor a Tosca eljut a végkifejletig, minden leáll, közvetlenül a második szünet után, és tíz percen keresztül harangoznak, meg a cselekmény szempontjából teljesen mellékes pásztorfiú énekel a színfalak mögött. Aztán ugyanezt a trükköt elsüti a Pillangókisasszonyban is, mert egyszer már bejött. A Manon Lescaut harmadik felvonása úgy végződik, hogy hajóra szállnak a szerelmesek, az egyik rab, a másik személyzetnek jelentkezik. A negyedi felvonásban ez a két ember valami sivatagban kóborol, és a szerzők semmiféle magyarázattal nem szolgálnak arra, hogy miért kerültek oda. Puccini tudta, mit engedhet meg magának: senki nem fogja kérdezni, hogy mi történt, mert csak azt árulja el magáról, hogy nem olvasta Prévost könyvét. Akkor meg minek húzni az időt? (Mondjuk nem ártott volna, ha Wagner és Puccini valamikor találkozik, de akkora szerencsénk nem volt.)

Nincs más tanulság, csak a szokásos: a tehetségesnek mindent szabad. Vagy ahogy Toscanini mondta, az életben demokrácia, de a művészetben arisztokrácia.