Az artmagazin.hu körkérdésére Enyedi Ildikó a világ legjobb öt filmjébe választotta a Megáll az időt, ami egyfelől csodálatos, másfelől mindig elszomorít, mert érzem, hogy egyre inkább a kisebbségbe tartozom. Abba a kisebbségbe, amelyik Gothár filmjei közül az Idő vant még a Megáll az időnél is jobban szereti. De értem, értem az egészet, a Megáll az időben inkább benne van a nagyfilmség, tele van idézhető és idézett mondatokkal, emlékszem még, milyen meglepetés volt, amikor még a jogi egyetemen is volt egy oktató, aki hivatkozott Őze Lajosra. Mi volt bent? Miért, mi volt kint? 

Ez mintha nem is a hatvanas évek elejéből jött volna, hanem a film saját korából, 1981-ből, amikor épp azzal foglalkozott az egész generáció, hogy de rossz itt, még szerencse, hogy ennyire jó fejek vagyunk. És még azt sem mondanám, hogy nem volt igazuk. 

Ha így van, akkor csak túl ifjú voltam még ehhez a nagy, "kevert és kísérő" életérzéshez, meg valószínűleg az is rossz volt, hogy ismertem Sőth Sándort, a filmbeli Pierre-t, párhuzamos osztályba jártunk. Nagy dumájú kis kalibernek gondoltam, mindegy, hogy igazam volt-e, csak mint valami ostoba, egyszerűen folyton föl akartam volna szólamlani, hogy hiszen ő nem olyan. Mármint nem olyan, mint a filmben. 

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, nem mondhatok mást, mint hogy ezt is Gothár tudta jobban. Már hogy egy órában és negyvenhárom percben mégis olyan a Sőth, olyan, amilyennek lennie kell, vagy nekünk kellene lenni, kellett volna lenni. Megyek a erkélyre kiabálni: éljenek a hülyék, ne legyen semmi.