Ma van Leonard Bernstein 99. születésnapja, jövőre lesz a nagy ünneplés, hejehuja, felidézés, elhelyezés a megfelelő polcokra. Ma még elvacakolhat az ember azzal, hogy mit is szeret rajta vagy benne annyira, hogyan lelkesedhet egy karmesterért, akinek talán nincs olyan felvétele egy műről, amelyet a legjobbnak mondanék. Igaz, olyan már van, amelynek az igazságát vagy helyénvalóságát nem jut eszembe vitatni, miközben hallgatom. A tempói többnyire kicsit lassúak, ami talán meglepő, ha az intenzív testmozgását nézzük dirigálás közben, ha nem lassúak, akkor meg hajszoltak és nem elég súlyos a végeredmény. Teljesen érthetetlen módon ez még a saját műveire is igaz, legalábbis a West Side Storyra, ami még kimondva is képtelenség. Ha egyszer a komponista és a karmester ugyanaz, akkor nyilvánvalóan az a helyes tempó, amit ő maga választ magának. Így hallotta, így képzelte el, ezt elvileg nem lehet felülbírálni. Gyakorlatilag meg mégis.

Van még egy évünk, úgyhogy inkább elmesélek egy történetet. A harmadik magyarországi fellépése volt a Budapest Sportcsarnokban. Előtte való éjjel érkeztek Hirosimából, valószínűleg ettől függetlenül sem volt a legjobb állapotban, a délelőtti próbát kihagyta, csak az előadást vezényelte. Saját művét, a Kaddish szimfóniát. Ahogy a darab véget ért, ő csak állt a pódiumon, kezébe temette az arcát, és állt, állt hosszan. A közönség nem tudta, mi van. Lehetett ez a show része, hogy nagy csendben érjen véget a darab, lehetett megindultság, lehetett halálos kimerültség. Vagy mind együtt. Fél óra múlva mégis ott ült az öltöző ajtajában, selyemkimonóban, homlokára tolt szemüveggel, cigarettával, és azt kérdezte, hogy mondják azt magyarul: nagyon köszönöm, hogy eljöttek, és meghallgatták a művemet. Nem állt oda senki fordítani, de az emberek jelezték, hogy azért körülbelül értik, mit mond. Ő meg elkezdte osztani az aláírásokat, és váratlanul énekelni kezdett. Ezt, hogy Jöjjön haza édesanyám, mert beteg az édesapám. Még a harmadik sort is, hogy várj, lányom egy kicsit.

Na most persze, lehet, hogy ezt nagyon gondosan előkészítette otthon, hogy jól meglepi vele a magyarokat. De valószínűbbnek tűnik, hogy a zeneirodalom ennyire a fejében volt, azok a művek is, amelyeket soha nem vezényelt. Kodály, a Székely fonó, A rossz feleség balladája.  

Akármelyik is a megoldás, elképesztő.