Biztos, hogy örök harc volt a lemezkiadóknál a pop és komolyzenei szakosztályok között, az előbbi azt mondta, mi tartjuk el a klasszikusokat, az utóbbi meg azt, hogy miattunk érdemes ezt az egészet csinálni. Egy szép nap fölrobban a bolygó, szanaszét repülnek a hanglemezek a világűrben, és jönnek a mázlijukra földön kívülieknek születettek. Ha balszerencséjük van, akkor Edda-lemezeket találnak, és nem fogják tudni, miért hallgattak ilyesmit ezek a magukat embernek nevező lények, ha viszont szerencsésen röpködnek a korongok, akkor a Goldberg-variációkat gyűjtik be, és mi leszünk a kozmikus világtörténelem phaiákjai. 

A nagy zenei küzdelemben azonban néha lehetett egymás eszközeit használni. Például amikor Frans Brüggen volt a világ első számú és legismertebb blockflöte-játékosa. Brüggen sovány volt, gyönyörű volt a keze, dús haja korán őszült, az arca okos volt és érdekes, a szeme sötét. Végre jött egy olyan zenész, akit úgy lehetett forgalmazni, mint egy popsztárt. Aki fényképen is meg tudta mutatni ennek a korabeli zene, régi hangszereken mozgalomnak az ellenkultúra voltát, nem a gazdagokhoz szólunk, nem a frakkos unalom és szertartásosság képviselői vagyunk. Új idők új dalai helyett a régi idők régi dalait játsszuk, mert az való a gondolkodó embernek. Nekem is van olyan albumom, amelyhez mellékletként négyrét hajtott nagy Brüggen-portrét adtak, de mindez Hollandiában állítólag megsokszorozta az eladást, és a szép leányok ágya fölé nem Mick Jaggert rajzszögezték, hanem a blockflöte mesterét. 

Hogy Brüggen maga mit gondolt erről, azt talán jól mutatja, hogy amikor először járt Budapesten, a Zeneakadémián fútta furulyáját, utána nagy merészen odamentem hozzá, aláíratni a lemezeimet. Mindhárom lemezt úgy írta alá, hogy a vastag lakkfilccel a saját arcát firkálta össze.