Jamie Bernstein, a karmester idősebbik lánya apja 99. születésnapján felhívást tett közzé, hogy a Leonard Bernstein Estate összegyűjtene minden Bernsteinnel kapcsolatos történetet és emlékezést. Akinek van ilyene, ne legyen rest. Persze, az jutott eszembe, hogy ezt talán nálunk is meg lehetne tenni, és remélem a Kocsis Zoltán hagyaték őrzőinek eszébe is jut majd, ma még mindenki meséli a történeteket, sérelmeket és megdicsőüléseket, de addig kell nyüstölni az emlékezőket, amíg lehet. Most viszont még Bernsteinnél maradnék, az 1983-as fellépésnél. Előtte elvállalta, hogy a Zeneakadémia növendék zenekarának élén elvezényli az esti koncert második részét, Schumann 2. szimfóniáját. Illetve annak első tételét. A közönséget nem hívták, de beengedték, vagy nem is tudom, hogyan volt pontosan, mindenesetre telt ház, a falnál álltam én is, ment ez a varázslat vagy varázslatoskodás, az első meglepetés, hogy hú, de alacsony, aztán vezényelt, leugrott a pódiumról, az első sorban ülve hallgatta, hogy szól a zene nélküle, visszamászott, véget ért a zene. Beszéd a zene fontosságáról, ő állt, a zenekari gyerekek ültek, ő átölelt kettőt beszéd közben, aztán a végén puszit nyomott a fejükre.

Ahogy mentem kifelé, egy hosszabb hajú fiú épp ott tartott, hogy "Megpuszilta a fejemet! Most fél évig nem mosok hajat." A hajára néztem. Amennyire meg lehetett állapítani, volt így is már két hét benne. Őszinte elismeréssel adóztam a nagy karmester puszilási rettenthetetlenségének.