Lelke bús reménye

Nyilván még egyes számjeggyel kezdődött a korom, amikor Babits Hegeso sírja című versét először olvastam, mert a reakcióim ennek megfelelőek voltak. Aha, persze, Mihály bácsi. Szobrokba tetszik szerelmesnek lenni, mint valami Pügmalion, ha nincs valóságos szerelem, akkor érzelmeinkkel erőszakoskodunk a márványokon. De még ez is mennyire reménytelen szerelem, milyen nőci az, aki Babitsra várna? (Már, természetesen Csinszkát most nem számítva.) Ez csak az élők hatalmaskodása a halottak fölött. Milyen szerelmespár volnának ők ketten, a szép formájú, nagydarab görög nő, meg a nyüzüge magyar költő, aki úgy tud megállni egy fal előtt, hogy a feje nem ér a falhoz, de a füle igen? 

Tegnap békésen kerekeztem, amikor egyszerre eszembe jutott a vers, és le kellett szállnom a bringáról (igaz, épp emelkedőn voltam, nem esett nehezemre), annyira zavarba hozott az ostobaság. Mármint a sajátom. Hogy valahogy miért nem tűnt föl a forma szépsége, és a kép nevetséges volta mögött, miatt Babits eredetisége? Hogy ezer művészeti könyv vagy szakkönyv tanítja az embernek Hégészó sírját, és mindegyik azt mondja, hogy ja igen, a sztélé egyszerű, természetes, mindennapi elfoglaltság közben mutatja a nőt, válogat az ékszerei között, mintha csak élne. Legfeljebb az arckifejezés elmélyültsége mutatja, hogy valami nincs egészen rendben. Babits ezen rögtön átlátott, pedig  nyilván csak nem valami minőségi fényképeken láthatta Hégészót, mégis tudta, hogy más itt a levegő. Vagy hogy éppen nincsen levegő. Odaát keresgéli a megfelelő gyűrűt a nő, észre se veszi, de közben mégis azt mondja, várlak, gyere, Mihály, nem leszel egyedül.