Az igazán édes élet

Újra nézhető moziban Az édes élet, ezerféle tanulsággal. Például azzal, milyen hosszú, nyilván emiatt van az, hogy annyian mondják: igazán, de igazán soha nem látták, csak tévében. És tényleg nem ugyanaz tévében, ahol csak a nagy jelenetek összessége, igen, viszik a Jézus-szobrot helikopterrel, igen, jön Adriano Celentano, igen, fürdőzés a Treviben. És Lex Barker, gyermekkorunk Old Shatterhandja, szőkén, szemüvegesen és részegen. 

Minden megváltozott. Imádat helyett a film kap újra egy sóhajt, ami a kulturális erőfeszítéseknek kijár, és mint egy Wagner-operában, itt is érzékeli az ember a pontokat, ahol már be lehetne fejezni, de Fellini még újra lendül, még ezt is el akarja mondani, mint aki fél, hogy most még sikerült beugratni a producereket és a színészeket, még hajlandóak éjszaka bemászni a hideg vízbe (mármint a színészek), de ki tudja, lesz-e még egy dobásom. 

És látja az ember a hibákat, hogy az autó után tekergőzik egy kábelfarok, mert a lámpákat a kocsi orrára helyezték, hogy a sztriptízelő nőn ottmarad egy testszínű melltartó a totálokban, hogy az utószinkron nem passzol a szájmozgásokhoz. Nyilván francia színészeket is kellett alkalmazni, ők meg nem tudtak olyan sokat és gyorsan olaszul beszélni. 

Minden teljesen más. Magamon látom, hogy csak legyintek Anita Ekberg bájaira, és a szerelem vagy szerelemszerű lobogás ma Róma iránt gyullad bennem, bárcsak külsőben forgatták volna végig az egész filmet. Minden más. A filmkészítés erkölcsössége, hogy nem azért forgatunk, mert van kameránk és pénzünk, hanem  mert mondani lehet vele valamit. Közben meg ezt a meghasonlást is érzi az ember, hogy a lírai én, a Fellini-alteregó Marcello saját példáját mutatja, hogy egy van abból az édes életből, vigyázz, mihez kezdesz vele, mert a végén nem hallod majd, mit kiabál az angyal. De hát ezt nem mondhatja, nem figyelmeztethet egy olyan ember, aki éppen erről forgat filmet, mert hát éppen erről forgat filmet, éppen tesz valamit. 

Mi meg éppen újranézzük őt. Éppen teszünk valami értelmeset.