Ma van Solti György halálának huszadik évfordulója. Elég hihetetlen szám, hiszen még emlékszem. Egy csomó dologra emlékszem, amikor az Operába jött és Lisztet vezényelt, és hallotta az ember, hogy hol vannak egy karmester korlátai, már úgy értem, csodát azért nem lehet tenni két próbával. Amikor a Kongresszusi Központba jött a chicagói zenekarral, és nem csak őt látta-hallotta az ember, hanem például a kiváló kürtöst, Dale Clevengert is. Amikor az utolsó lemeze megjelenése alkalmából a Gundelban vacsoráztunk a világ legmenőbb lemezkritikusaival. 

Amit most elmesélek, az nem is elsősorban róla szól, inkább Kocsis Zoltánról. Arról, hogy mennyire szeretett magyarázni, mennyire partnernek tekintett mindenkit, mennyire el tudta kapni az oktató lendület, ha zenéről volt szó. Épp a Mahler 8. szimfóniát hallgatta, ami önmagában is szokatlan, mert Kocsis azért az esetek többségében a saját lemezeit szerette hallgatni, értékelni, gondolatban javítani vagy elégedettnek lenni vele. De most a Mahlert tette föl, és a szobában még két idősebb asszony üldögélt. Az egyikük mondta azt egy Haydn-szonáta után, mivel nem értesítették a műsorváltozásról, hogy látja, Zolikám, ez a Bartók egészen szép zenét is tudott írni, ha megemberelte magát. A másik csak kifürkészhetetlen arccal hallgatta azt az elképesztő zenei tömböt, amit a Veni creator spiritus jelent, Tesla lemezjátszóból, és annál jóval gyengébb hangfalakból. A csendet és kifürkészhetetlenséget végül Kocsis törte meg, annyit mondott: milyen jó azért ez a Solti. Mire a kifürkészhetetlen arc is kicsit oldódott, és azt mondta: igen, nagyon szép hangja van. 

Egy pillanattal később rájöttem a magyarázatra, az arc tulajdonosának a Solti név Solti Károly nótaénekest jelentette. Kocsist feltehetően nem érte utol a megvilágosodás, mert némileg zavartan annyit mondott: én nem tudom, milyen a hangja. És kiment a szobából.