Zeffirelli búcsúzóban

Kilencvennégy éves, kerekesszékkel közlekedik, de leginkább nem közlekedik, Rómában él, és nem tudott elmenni a róla elnevezett, a rajzait és az általa tervezett jelmezeket kiállító múzeum megnyitójára, Firenzébe. Ott született, és nyilván ott is fogják eltemetni, a San Miniato közelében lévő kis temető legfeltűnőbb kriptája a Zeffirelli-családé. A múzeuma csodálatos helyen van, a Palazzo Vecchio mögötti San Firenze téren, a régi bíróság épületében. Igazán alig várom, hogy megnézhessem és fintoroghassak. 

Mert hát ez az ember Zeffirellihez való viszonya, nem tudok segíteni rajta, és most már nem is akarok. Átlátni a mesterkedésein, hogy halmozza a szép embereket, szép tárgyakat, a sztárokat és sztárnőket, mégsem lehet kivonni magunkat a hatása alól. Ince pápa úgy jön  le a lépcsőn, ahogy a Napfivér, holdnővérben teszi (ez is milyen hülye cím magyarul, mintha valami pogány sztori volna, holott épp ellenkezőleg), Verdi Otellója úgy tagadja meg kereszténységét, ahogy Domingo, a makrancos Kata úgy villogtatja a szemét, ahogy Liz Taylor. Jobban szeretem a Metropolitan régi Toscáját a mainál, más is így van vele, mert mindjárt jön a holnapi Tosca, Zeffirellié meg évtizedekig volt műsoron. Hiába minden józanság meg kiábrándultság, mégis azt érzem, hogy jobban formált Zeffirelli, mint a nála sokkal jelentősebb rendezők. Ha elégedett volnék magammal, azt mondanám, hogy köszönöm.