Régi bohémek

Elkezdtük a tizenegyedik évet is Pavarotti nélkül, és jajonghatunk, hogy ilyen nem lesz többet, mert tényleg nem, de azért emlékszem magunkra is, hogy amikor volt, akkor meg annyira természetesnek vettük a létezését, a hangja szépségét, hogy folyton arról beszéltünk, amit nem kaptunk meg tőle, az alakítás átéltségét, a zenei formálás intelligens voltát. Csak hang, mondtuk nagy okosan.

Csak hang. Nekem ez a hang az első nagy és hatásában el nem múló operai élmény volt, a Bohémélet az Erkel Színházban. És nem csak arról van szó, hogy az ember megtapasztalhatta a nagy énekes jelenlétét, nem csak arról, hogy a Bohéméletben mennyire ott volt, testben-hangban, mennyire hatottak a jól bevált eszközei. Ahogy Mimi, Kincses Veronika bekopogott az ajtón, ki van ott, kérdi, kint meg Mimi válaszol. Una donna, egy nő, mondja Rodolfo, és ehhez, ugye, kell valami gesztus. A legtöbb tenor megigazítja a zakóját vagy a sálát. Pavarotti a szemöldökén simított végig, és rögtön át is szaladt valami gyors nevetésféle a nézőtéren. Játszott ő, pont, amennyit kellett. Nyilván nem tudott lehajolni és négykézláb keresgélni a kulcsot, mert az tényleg röhejes lett volna.  

Nem is ez volt az igazi csoda, hanem ahogy szétment a függöny, és látta az ember, hogy igen, színpad, szép, kopott, de vállalható. És ott ül rajta, az asztal mögött Luciano Pavarotti. És elkezd énekelni, és ugyanaz a hang jön belőle, amit az ember a lemezein meg a zenei könyvtárban fölvett kazettáin hallani szokott. Szóval igaz, minden igaz. Egy pillanatra a két világ, az, ami körülöttem volt, és az, amelyikben éltem, eggyé vált. Nem mondom, hogy ez többé soha nem adatott meg, de nem mindennapos tapasztalat.