Visszatérő kérdés az emberben, hogy vajon a komponisták miért lassulnak le. Miért lesz egyre kevesebb a zene, miért kisebb még a fantasztikusan termékeny Haydn életműve is Bachénál, hogy lesz a 104 szimfóniából Mozartnál csak 41, Beethovennél 9, Brahmsnál csak 4, Bartóknál 0. Persze, tudom, ezer oka van, Mozart rövidebben élt, Beethovent már nem szekírozták, hogy kész legyen az a darab, Brahmsot Beethoven nyomasztotta, Bartók meg talán a szót nem szerette, azt kerülte, végül is lehetne a Zene meg a Concerto is szimfónia, és akkor máris volna 2. De, főleg a történet elejét nézve, időnként azt érzem, hogy a művészet nagy lázadói mindennel foglalkoztak, csak lázadással nem. Pontosabban állandóan a szövetségest keresték, a pártfogók helyett a közönséget. Hogy kicsit ugyanaz a helyzet, mint a Sixtus-kápolnát festő Michelangelónál. Döbbenetes, persze, mindaz, amit létrehoz, hogy számára a meztelen emberi test olyan, mint a komponistának a hangjegyek, tekeri, csavarja, kínozza, és mindig újat és újat hoz ki belőle, és közben még nem is érzékeljük, hogy ilyen póz nincs is, ha a kar arra mutat, akkor a fej nem nézhet emerre. De közben a nagy Michelangelo is folyton a nézőre gondol. Akkor is, amikor nem sejthette, hogy ennyi nézője lesz, kígyózik a sor a Vatikánnál. Mégis azt mondja, legyen nagy, mit nagy, hatalmas, ne mütyürögjünk, ne meressze senki felém a vaksi szemét, ne forgassák az akkor még föl sem talált messzelátókat, jöjjenek be, és ne tudják levenni a szemüket ezekről az óriásokról. 

Mintha Beethoven is a felfoghatóságot célozta volna meg. 41 Mozart-szimfónia? Hányan tartják fejben? 104 Haydn, darabonként minimum négy tétellel? Azt talán Kocsis tudta fejből, de lehet, hogy ő sem. De 9? Az felfogható. Az kilenc történet, hogy kopog a sors, meg verekedő parasztok, a metronóm születése, meg a tánc apoteózisa. Kilenc, annyival elbírunk.

Hogy is szól a 4. szimfónia harmadik tétele?