Ez is megadatik. Nem nagyon gyakran, de előfordul, hogy az ember rendíthetetlenül büszke maradhat a választottjaira. Most éppen Kirire, Kiri Te Kanawára, aki tegnapelőtt jelentette be a visszavonulását. Pontosabban: nem azt jelentette be, hanem azt, hogy már vissza van vonulva. Egy éve. Köszöni, nem vállal több fellépést, se színházat, se koncertet, se zuhany alatti dúdolást. Elege van a hangjából, nem akarja többet hallani. Nem lesz nagy, könnyes búcsúkoncert, zsebkendős integetés, szép volt, jó volt, elég volt. 

Ő ilyen. Nem csak arra gondolok, hogy ez mennyire elegáns dolog, ne engem ünnepeljenek, hanem a zenét, az emberi hangot, mert ebben a visszavonulásban benne van az is, amit az ember esetleg nem szeretett benne az utóbbi húsz évben. A távolságtartás, valami hűvösség, begombolkozás. Kétszer énekelt a Müpában, és egyik alkalommal sem akarta az ember levetni magát az erkélyről gyönyörűségében vagy megrendültségében. Igaz, a pálya végén jártunk már, annak kellett örülni, hogy egyáltalán halljuk. Igaz az is, hogy az első alkalommal, a zenekari esten nem volt egészséges a hangja, küszködnie kellett vele, nagyon beosztani, hogy kitartson a koncert végéig. 

Kissé naiv pszichologizálással azt mondanám, hogy nincs ebben semmi csodálatos, ismerve a kezdeteket: Kiri örökbefogadott gyerek. És még a fenti képen látható örökbefogadó szülei is csak másodszorra választották őt. Eredetileg fiút akartak, csak amikor újra belenéztek a kislány szemébe, akkor adták be a derekukat. (Két gyereket utóbb Kiri is örökbe fogadott.) Ezzel a múlttal, jelennel, jövővel az ember igyekszik óvni magát. Nehéz folyamatosan, estéről estére meghalni és föltámadni. 

Igazából inkább az a furcsa, hogy volt ilyen szakasz is az életében, Rolf Liebermann, a zeneszerző és intendáns arról beszél a könyvében, hogy Kiri még fél órával az előadás után is minden ízében reszket az öltözőben a felindultságtól. Ebből mi már sokat nem láthattunk, inkább csak a fegyelmet lehetett érezni rajta, a hihetetlen légzéstechnikát, a hosszú frázisokat, a formát. Vagy, miket is beszélek, ott van a Don Giovanni-film, Joseph Losey rendezése, a legjobb, legpontosabb Donna Elvira számomra, tulajdonképpen mindig ezt szeretném újralátni és hallani, amikor Don Giovannira megyek, de még csak hasonlót sem sikerült átélnem. Ott az a korai Grófnő, a Figaro házassága Ponnelle-féle televíziós változata, Frenivel és Maria Ewinggal, igazán nagyszerű társaságban. Az a nagyon finom, nagyon mély szomorúság a Dove sono-ária alatt, mintha az egész opera csak erről szólna, a voltról, az elmúltról.   

Volt, elmúlt. De a sírkőre, szerencsére, most csak annyit kell ráírni: csak a hangja.