Nem is igazi történet ez, csak úgy egy fél, viszont igaz, ami nem épp hátrány. Nagybátyám az ötvenes évek végén, hatvanasok elején élte fénykorát, vagy, mondjuk így, ezt a wiener dolce vitát. Néha mesélt róla, inkább csak mondott valamit, aztán semmi többet, törhette a fejét az ember. Egyszer elpöttyentette, például, hogy ismerte George Londont. George Londont ??! A legfantasztikusabb, legbaljósabb, legnagyobb hangok egyikét. A bolygó hollandit? A... a... Igen, igen, ő is ott volt a társaságban. Mesélj, milyen volt. De itt vége volt az emlékezésnek, szerintem nem gonoszságból, egyszerűen nem jutott eszébe semmi, neki az csak egy lóképű fazon volt a mulatóban, aki véletlenül énekelt is. Az egyetlen, akiről valamit mesélt, az Giuseppe di Stefano volt, hogy együtt voltak a ki tudja, melyik bárban, ahol egy szép hangú pasas énekelt olasz dalokat, zongorakísérettel. Amikor meglátták, hogy ott van di Stefano, az emberek tapsolni kezdtek, és, ahogy el lehet képzelni, könyörögni, hogy énekeljen valamit. Di Stefano pedig nem sokat kérette magát, elindult a pódium felé. Az énekes önkéntelen mozdulattal nyújtotta neki a mikrofont, amit di Stefano egy sértett gesztussal elutasított, majd, hogy bemutassa, mennyire nincs szüksége ilyen aljas kis segédeszközökre, énekelni kezdett. De úgy nagyon. Már úgy értem, nagy hangerővel, a csillár zörgött a feje fölött, ahogy dalra fakadt.
Ennyi a történet, még azt sem mondhatom, hogy új színekkel gazdagította volna a tenor portréját. De érti az ember, hogy a fénykor miért is tartott di Stefanónál olyan fájdalmasan rövid ideig.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.