Némi megkönnyebbülést jelentett, hogy nem sikerült olyan jól a Hatszíntérben az új Orlai-produkció. Tagadj, tagadj, tagadj a címe, és sportos történet, szabad-e doppingolni (nem), doppingolnak-e (igen), fognak-e doppingolni (naná). Hát igen, meg lehet ezt jól is írni, de most nem sikerült, és mintha ebbe belefáradtak volna menet közben a színészek és a rendező egyaránt, mondják, amit magunktól is tudunk.

Közben mindjárt bemutatják a moziban a Borg/McEnroe című filmet, ami, nem meglepő módon a teniszezőkről szól, vagy talán arról, hogy lehet-e, meg érdemes-e egy életet a kis labdák kergetésére szánni. Vagy, az előzetes alapján leginkább arról, hogy kinek tudnak idétlenebb parókát adni a fodrászok.

Mindegy, úgy is megnézzük, hátha megértjük azt, amit akkor nem. Hátha végre el tudjuk dönteni, kinek is drukkoljunk, mert nekem szörnyű volt az az 1980-as Wimbledon, egyszerre drukkoltam mindkettőnek, ami nem azt jelentette, hogy mindenképpen nyerek, hanem hogy mindenképpen veszítek. 

Szóval könnyebbség, hogy nem volt jó a Tagadj, tagadj stb., mert egyre inkább azt érzem, hogy nagy, közös élményünk, mint közönségnek, alig marad. Nyilván a szerelem, de azt a témát már elég jól körbejárták az évezredek alatt, és szerencsére nem a háború, már nem lehet úgy lelövöldözni semmiféle ellenséget, hogy valami jó érzés maradjon utána a nézőben. A sport viszont érezhetően jön föl. Sportnemzet után sportvilág leszünk? Egyelőre nem tud annyi embert érdekelni egy sportról szóló film vagy színdarab, mint maga a sport, de ha kellő szorgalommal fogyasztják az atléták a doppingszereket, ez is változhat még.