A Rádió kapujában futottam bele Lengyel Nagy Annába, és mivel az utóbbi napokban folyton Piotr Anderszewskit hallgattam, gondoltam, hogy tán a sors keze, végre megkérdezhetem, hogyan is rokonok ők ketten. Nem épp szegről-végről: unokaöcs és nagynéni. Akkor örül, hogy jön. Örül, de ő is csak hallotta, annyira nem osztanak meg egymás között semmit. Hol is él most ez a Peti gyerek? Nem tudja. Vannak bázisai.

Mindegy. Lényeg, hogy jön, mindjárt jön, október végén, addig meg, ráhangolódásnak, itt a legutóbbi lemeze. Furcsa módon nem a legutóbbi felvételei, a Mozart-műveket már több mint tíz éve rögzítették, a Schumannokat csak 2013-ban, de talán ennyiből is érezhető, hogy nehéz vele. Nehéz neki. Normális esetben egy zongoristának évtizedekre megvannak a tervei, most ezt, most azt, és mire nagyon öreg és üres leszek, talán lovaggá ütnek vagy mi ennek a lengyel megfelelője. Ő meg vacillál, csinálja is meg nem is, a lemezeket egyre kevésbé, pedig anélkül nincs karrier. Igaz, most már esetleg lemezekkel sincs, nehéz okosnak lenni.

Andreszewski igazán normális fazon, de ma már a normalitás is annyira különlegesnek látszik, hogy rögtön azt hisszük: ezt is csak csinálja. A Zeneakadémia honlapján például simán lepunkozzák, pedig biztosan nem az, amolyan csinosan öltözött, pulóveres férfi. Attól punk, hogy esetleg bőrgatyában játszik? Nekem nagyobb vagánynak tűnik, aki magára erőlteti a frakkot, és ezzel a furcsa munkaruhával jelzi, hogy valami ósdi dologgal foglalkozik: zongorázik.

Lemezen mindez nem sokat számít. Fantáziák a cím, ehhez képest a négy műből csak kettő fantázia, legalább címében, a maradék egy szonáta meg egy téma variációval. Nem egyszerű eset egyik sem, Schumann Geistervariationen című művét még otthon kezdte el, és a bolondok házában fejezte be, a köztes időben meg kimentették őt a folyóból, ahová végső kétségbeesésében vetette magát. A története miatt lehetne sokkal népszerűbb is a mű, illetve talán azzá fog változni a közeljövőben, mert a zenénél jobban szeretjük a történeteket. Mozartnál lehet vitatkozni, hogy a c-moll fantázia valóban a c-moll szonáta előjátéka lenne-e, vagy hogy a két mű legalább erősíti-e egymást, én amondó volnék, hogy nem, hogy ez két önálló darab, és a Fantázia elveszíti a súlyát, ha csak egy tételnek tekintjük.

Lemezen, persze, ez sem számít, nem kell folyton és egymás után végighallgatni a két művet, mintha koncerten volnánk. Nem is baj, mert a Fantáziában Anderszewski meglepő tud lenni, éppen a tévelygése, lassúsága miatt, mintha sikerülne valamit megtalálni a darab lényegéből. A szabadságát, az oldott formáját, ami kénytelen megkötni, amint papírra vagy lemezre kerül, de valahogy mégis meg kell, hogy lepje a hallgatót. Utána a szonáta egy kissé dübörgősre sikerült, legalábbis a kezdetekkor, pedig árnyakkal harcol az előadó, már senki nem keresi a porcelán-Mozartot, nem kell dacból szétverni érte a zongorát.

Voltaképpen erről beszélek. Embert veszünk, ezt a tehetséges és zongorázni tudó embert, Piotr Anderszewskit, és utána méricskéljük, tanácsokat adunk, elfogadjuk és elvetjük. Ő meg nem akar semmi mást, csak úgy lenni, létezni, zongorázni, olvasgatni. Erre nem azt mondjuk, hogy végre valaki, az új idők új zongoristája, hanem hogy aha, akkor ő ezt játssza, igyekszik érdekessé tenni magát, mikor meg már érdekes, igyekszik ritkasággá válni, nem csinálok lemezt, vagy föllépek vagy nem, vagy bőrnadrág vagy nem. Annyira átlátunk a szitán, hogy észre sem vesszük: talán nincs is szita. Talán ez tényleg a saját út, jobb és rosszabb napokkal, hónapokkal, évadokkal.

Mondjuk nem ártana, ha ez az október egy jobb hónapja lenne.