Letargo-comico

Ez a magyar labdarúgás! Nem értem, miért nem tűnt föl korábban a hasonlóság, most másra sem tudok gondolni, miközben a Gianni Schicchit nézem. Most már van benne pénz, nem annyi, mint a Barcelonában vagy a PSG-ben, de hát nem jönnek az olajsejkek. Minek is jönnének. Nem jönnek a nézők sem, ők is minek jönnének. Miközben arról beszélünk, hogy két-három helyszínt kellene létrehozni a pesti közönségnek, Opera, Erkel, Eiffel, vagy bármi kamaraopera, azalatt ez az egy helyszín is csak félig van nézőkkel. De építeni jó.

Vannak idegenlégiósok, akik kisebb-nagyobb nemzetközi csapatokban játszanak, és láthatóan egészen más szándékokkal, felkészültséggel, tudással vannak jelen a hazai pályán, de a végén őket is magához húzza a magyar ugar. A saját szereplőink, sőt főszereplőink pedig... Tényleg nincs senki, aki elénekelné, eljátszaná Laurettát? Igazán nem annyira nehéz az az ária, talán ezért a legnehezebb, de Sáfár Orsolya elfogadhatatlan. Azelőtt Keszei Borit láttam ebben a szerepben. Most egy másik szerepben látom. Viszont nem hallom. Cserébe hallom Wiedemann Bernadettet, őt viszont egyáltalán nem szeretem hallani.

Tényleg Anger Ferenc a leghumortalanabb ember az országban? Tényleg ennyit sikerült kitalálni poénnak, hogy játékmaci fekszik a halottas ágyban, meg telefonálnak Signába, hogy miről is beszélnek ott? És a zenekar? És Kesselyák? A végén úgy áll az egész szereposztás, bánatos arccal, maga elé meredve, mint akit fenékbe rúgtak a színfalak mögött.

Bár megtette volna valaki.