Egy régi Uj Péter cikkben volt, annyira régiben, hogy még Hriszto Sztojcskov aktív futballista volt. Azt írta, hogy ő már a kelet-európai focistákat nézi, azokban ismer magára, magunkra, ezekben a simlis képű legényekben, vagy épp az autóneppernek kinéző Sztojcskovban. Én meg arra gondoltam, hogy te, talán te így vagy vele, barátocska, én nem, az biztos, nekem a focisták, úgy ahogy vannak rémségesek az ostoba arckifejezésükkel. A környező országbeliek aztán végképp, nekik biztosan nem drukkolok, szerencsére nem is kell, nem fogadom el, én, kérem, európai utas vagyok, több közöm van a chartres-i üvegablakokhoz, mint a kocsma előtt tántorgó szerencsétlenekhez. 

Most itt ülök, mint fák tövén az európai utas, Tar Sándorral a kezemben, ezzel a szép, kicsi noteszszerű kiadással. A mi utcánk. Mondjuk azt olvasom benne, hogy az MDF kiutalt Nagy Jenőnek egy kerekesszéket, de neki nem kell, mert őt eltologatja a Sárika a biciklivázon, hanem a többiek a kocsmában lecsapnak rá, ott rodeóznak vele, aztán Dorogi eléjeköti a lovát, a sört kedvelő Palkót, és elmennek a Vida bácsihoz, hogy annak a tüdőrákos fia még egyszer kimehessen az utcára, megnézegetni a falu nevezetességeit. És lehetek a világ legszebb helyén, mégis ott vagyok, ebben a nyomorult utcában, amiről még azt sem mondhatom, hogy az én utcám volna. Mert a világ legszebb helyein jártam már, de Hajdúsámsonban még soha. 

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy Tar Sándor milyen nagy író, azt talán tudják róla, hanem hogy van ez az érzés:  nem menekülhetsz. Nem csak akkor, ha ostoba képű focistát látsz, hanem ha A mi utcánkat olvasod. Hogy csak el ne hidd, hogy bármi jó, ami történik veled, az természetes. Az jár. Megérdemelted. Mert nem jár, nem érdemelted meg, a helyed meg a hazád ott van Dorogi és Harap Sanyi mellett. Ha befogadnak.