Színház az egész város

Nem tudom, van-e értelme egy blogbejegyzést Tarján Tamás emlékének ajánlani, ha igen, akkor ez most olyan. Nem mintha különösebben, vagy egyáltalán közeli kapcsolatban lettünk volna, szervusz-szervusz alapon voltunk a színházban, ha egymás mellé szólt a jegyünk. Épp úgy és épp az hiányzik majd ezután, ami bárki másnak: az írásai, az okossága, higgadtsága. Nehezen hevült, mert ismerte a színházat, tudta, mire való, de éppen emiatt volt olyan jó olvasni az értékeléseit.

Mire való a színház? A taorminai görög színház például opera- vagy koncerthelyszínként is működik, de elsősorban műtárgy. Beterelik a gyakorlott vezetők a csoportokat, úgy bánnak velük, mintha kisdiákok volnának, szabadon engedik őket a térben, aztán összeterelik a csapatot, mennek tovább. Eljátsszák amit mindenkivel eljátszanak, juhuhú, mondja a a fekete ruhás asszony a színpad előtt. Can you hear me? És a csoport tagjai az utolsó körben buzgón bólogatnak, halljuk, halljuk. Mondjuk nagyobb csoda volna, ha őket viszont nem hallaná az idegenvezető, ha sikerült volna megoldani az egyirányú hangterjedést, és nem úgy zajlott volna az antik előadás, hogy a színésznek is mindent hallania kell, ami a közönség körében történik. 

Az ember nagyképűsködik a csoportokkal szemben, én, kérem, önálló látogató vagyok, de nehéz ellenállni, épp arra járok, nem hallgatózom, csak hallom. Aha. 

Épp azt hallom, hogy a színházba körülbelül ötszáz néző fért be, vagyis az akkori Taormina teljes lakossága. Mindenki, aki járni tudott, színházba ment, ha volt műsor. Ha arra gondolok, hogy ma a nyolc és félmilliós New Yorkban vért izzadnak, hogy négyezer nézőt találjanak esténként a Metropolitanbe, akár el is keseredhetnék. De vannak és épülnek magyar arénák, amelyekbe többen férnek be, mint a körülötte lévő település összlakossága. Igaz, azok futballpályák. Akkor tényleg el is keseredek.