Ez olyan szenzáció, ami nem szenzáció, de nem érzem, hogy baj volna vele: nőnek föl az újabb és újabb generációk, és nem baj, ha újra és újra rácsodálkoznak a reneszánsz művészetre. Ha így kell nekik kedvet csinálni hozzá, akkor így.

A hír úgy szól tehát, hogy Leonardo a Mona Lisához egy meztelen vázlatot is készített. Megtalálták ezt a vázlatot, mondják, bár nagyon azért nem kellett keresni, Chantillyban van, a Musée Condéban, ami enélkül is elég jól felszerelt intézmény, többek között Piero di Cosimo meg Raffaello lóg a falon, a tárlókban  meg a Limbourg fivérek által készített hóráskönyv lapjai láthatóak. De hát nem is a művészet a szenzáció. És bocsánat, egy pillanatra meg kell állni. Nádasdy Kálmán mondta, hogy az egy közkeletű félreértés, hogy az emberek szeretik a zenét. Az emberek nem szeretik a zenét, de meg lehet szerettetni velük. Ugyanez érvényes a képzőművészetre is: az emberek nem szeretik, de meg lehet szerettetni velük. Például így, ahogy most a franciák próbálják, hogy tessék, Leonardo titokban lefestette a modelljét meztelenül is. Valami lehetett közöttük. 

Igazság szerint a szakemberek csak azt mondták, hogy a rajz bizonyos részeit nagy valószínűséggel Leonardo készítette, a kéztartás pedig egyértelműen a Mona Lisáé. Egyébként óvatosságra intenek, hiszen más részeket viszont jobb kézzel vonalkáztak, és bár Leonardo kétkezes volt, rajzolni a ballal szokott. 

Közben arról nem beszélnek, ami számomra elég egyértelmű: a kép modellje férfi. Melle van, de egy kicsit olyan szilikonizált jellegű, viszont a karja nagyon is valóságos. Az alkar eleve hozzávetőlegesen ugyanolyan vastag, mint a felkar, de a felkaron is egész komoly bicepsz látható, Rubint Réka is elismerően csettintene, gépek, súlyzók és táplálkozási tanácsok nélkül ez bizony elég szép teljesítmény. Férfitől. Nőtől a 15.-16. század környékén elképzelhetetlen. 

Nincs abban semmi különös, ha egy reneszánsz festő nőkhöz is férfi modellt használ, mutatok egy másik, viszonylag híreset. 

Ez Michelangelo, a líbiai szibillához készített háttanulmány, és látszik, hogy egy kis lágyítással, szempilla hosszabbítással lesz a férfi fejből női. 

Ami Leonardo esetében igazán nyugtalanító marad, az az arc. Az összeszaladó szemek, a nemének eldönthetetlensége, kétneműsége vagy angyalisága, ördögisége. Ugyanaz a típus, amiből az Utolsó vacsorán Szent János lett, és amit Dan Brown olyan bölcsen magyarázott arra a Da Vinci-kódban, hogy Mária Magdolna is jelen volt az eseményen, hiszen egy ezerötszáz évvel későbbi festményen is rajta van. Ugyanaz a modell, aki egy másik kartonon, a National Galleryben Szent Anna. Ugyanúgy végigszalad tőle a hideg a hátamon, mintha nem is emberi arcot látnék. Hogy az arc eredetije lehet-e Salai, Leonardo tolvaj és gazember szolga-szerelméé, vagy valóban nő, esetleg saját találmány, az már tényleg érdekes kérdés, csak már szenzációt nem lehet belőle fabrikálni.