Naplopók és burzsoák

Emlékszem még, amikor először jártam a Belvederében. Zöld gyep és fehér utak, derűs, nyári reggel, és arra gondoltam, mennyire klassz lehet, ha az ember azt mondja: ez mind az enyém. A sajátomban sétálok, hogy megjöjjön a reggelihez az étvágyam, és közben gondolkodjam a múlton és jövőn. De ez csak körülbelül fél percig tartott, és jött a demokratikus józanság: igaz, hogy most többen vagyunk, de ez talán még jobb. Elférünk egymás mellett a parkban, és senki nem akadályozza, hogy mindannyian sétáljunk meg merengjünk a múltak ütemén. 

Most pont ez az érzés ért utol, most is bécsi alakban, a filharmonikusokkal. Hogy ma este megtöltjük az egész Müpát, ezer Eszterházy herceg, vagy legalábbis az ő vendégei vagyunk, és Haydnt hallgatunk. Cél és mindenféle szándék nélkül, egyszerűen csak azért, mert jó. 

Annyira, persze, nem jó, ezt a Honeck urat, ha én volnék a munkaadója, azonnal utasítanám, hogy hagyja abba a hegedűje kínzását, és ne is áltassa a népeket, hogy tényleg Stradivarit tart a kezében, mert az ember hajlamos azt képzelni, hogy a Stradivarira csak rá kell nézni, és máris csodás, csengő-bongó, zengő-zongó hangok jönnek ki belőle. Azt sem hiszem el neki, hogy koncertmester a Bécsi Filharmonikusoknál, hiába ül ott, az első széken a hangverseny második részében. Biztosan van egy kevésbé tehetséges ikertestvére, az a trükk. A csellista Nagy Róbertnek csak annyit mondanék, nyugodjon meg, nem bírái előtt áll. Az oboistának nem mondanék semmit, a fagottos Sophie Dartigalongue-nak viszont azonnal küldenék száz aranyat, zsebbe, számla nélkül. Kézcsókkal. 

Haydn B-dúr sinfonia concertantéját játszották.