Nem tudom, rendezői ötlet-e vagy szerzői utasítás, hogy a Love, love, love első felvonásának második képében a Nem félünk a farkastólt idézik a Belvárosi Színházban - de nem jó ötlet. Máshová teszi a darabot, mint ahol lennie kellene, olyan társaságba, ahol nem állja meg a helyét, és valahogy széjjelrobbantja az amúgy is lazán illeszkedő képeket. Három jelenetből áll a darab, három korszak egy házaspár és megfelelő rokonaik életéből. Elindulnak, megismerkednek, 1967. Beatlest hallgatnának vagy Creamet, szeretnek és kívánnak. Aztán öregszenek, lehetetlen hülyékké válnak, isznak, főleg az asszony. Szünet után nyugdíjba vonulnak és nem segítenek a gyerekeknek, de marad azért valami jó bennük: szeretnek és kívánnak. 

Pont olyan kevés és lapos Mike Bartlett műve, amilyennek elmondtam, és nagyon nem is dobják föl szellemes párbeszédek. Kevés benne az eredeti meglátás, sablonosak a figurák, a férfi nem figyel, a nő iszik, úgy megy el az életük, ahogy a mi életünkből is elmegy bő két óra, miközben nézzük őket. Talán a végére jön valami eredeti meglátás, hogy ezek a hatvanas években indultak önzők lettek, és jobban élnek, mint a mai fiatalok, akik szoba-konyhában küszködnek, és nem vállalhatnak gyereket. Londonban. Sajnáljuk, sajnáljuk, de mi még ott tartunk, hogy Londonba megyünk vécét pucolni, hátha közelebb kerülünk a pesti szoba-konyhához. Valaki közben odafigyelhetne, mi történik a színen, és hogy Schruff Milán ne látszódjék 2017-ben fiatalabbnak és dúsabb hajúnak, mint húsz évvel korábban, de nem hiszem, hogy ezen múlna a nézői boldogság. Másik darabot kellene látnunk, másik rendezésben. Vagy másik életet élnünk.