A Belvárosi Színház Love, love, love előadásának szerencsés mellékhatásaként egész (fél) éjjel Beatlest hallgattam, azzal a tanulsággal, hogy azért ez igencsak más, mint amire az ember emlékszik. Nyilván azoknak, akiknek a Beatles napi szerelem, nem nagy felfedezés, hogy ez a sok lemez mennyivel több, mint a hárman gitároznak, négyen énekelnek felállás. Több dolog zajlik a késői lemezeken a stúdióban, vadul használják a sztereó hatásokat, az ember fél fülére süketnek érzi magát, vagy ideges lesz, hogy egy olyan egyszerű, de persze bomba számban, mint a Blackbird, az akusztikus gitár és az énekhang mellett miért kocogtatja valaki a körmével ritmikusan a hangszert, kizárólag a bal csatornában. Ehhez kapcsolódik a hír, hogy szeptemberben elhunyt Michael Winfield, aki a Strawberry Fields Foreverben oboázott. Ha megszakadok, sem tudok visszaemlékezni, hogy bárki is oboázna a dalban, de mire jó egy álmatlan éjszaka. Meghallgattam, és tényleg nem oboázik senki. Viszont a lemez másik oldalán, a Penny Lane-ben nagyon is oboáznak, angolkürtöznek, meg trombitálnak is, többek között egy Bach kétszólamú invenciót, nyilván ez a félreértés alapja. 

A Beatlesnél maradva újra és újra meglep, hogy mennyire Monty Python stílusban dolgoznak, nyilván ki lehet deríteni, hogy melyikük volt nagyobb hatással a másikra, vagy van valami közös eredet, angol humor, vagy ez volt benne a levegőben. De a befejezetlen szkeccsek mintájára befejezetlenül hagyott számok, a nonszensz szövegek, az egymásba átérő dalok, az oda- és visszautalások - ugyanaz a világ. El is múlt.