Harmincöt éve, hogy levelet kaptam Zalaegerszegre, amelyben a sok mi újság odahaza téma mellett az is benne volt, csupa nagybetűvel: MEGHALT GLENN GOULD. Bólogattam tizennyolc évem minden bölcsességével, hogy ott van, a halhatatlanok között, meg teljes az életmű, amennyire ki tudtam venni, furcsa és szerencsés módon megvolt mindkét Goldberg-variációk lemez. Akkor azt hittem, az az utolsó felvétele, és hogy micsoda sorsszerű élettörténet, mint maga a mű, oda tér vissza, ahonnét elindult. Gould nélkül fogunk eztán élni, de hát eddig is Gould nélkül éltünk, a személyét látni esélyünk sem volt, a lemezeit meg, mire végig tudjuk hallgatni... Egyáltalán: mire be tudjuk szerezni... Akkor értelmes és jó gondolatnak látszott, hogy ez a 20. század második felének zenetörténete, az alkotók helyett az előadóké a főszerep, nem hoznak létre túl sok újat és hasznosat, de nincs is rá szükség, ki az, aki elmondhatná magáról, hogy alaposan ismeri az összes Haydn-, Mozart- és Beethoven-szonátát? Legfeljebb Glenn Gould. 

Nem azt akarom mondani, hogy ugye, milyen kis ostoba voltam, de eltelt a harmincöt év, és érti már az ember, miért volt vagy lett volna annyira fontos Gouldnak is a komponálás. Veszít a hatásából és élénkségéből minden előadás, még az is, amit eleve tartósnak szántak, stúdióban gondoltak ki. Az este azon gondolkodtam, melyik Gould-felvételt hallgassam, és rájöttem, hogy többé-kevésbé mindegy. Az egyik klasszikus, a másik idegesítő, de közben mind-mind ugyanarról szól: magányról, sötétről, vagy legalábbis szűrt fényekről, örök barátainkról, akik soha nem hagynak el, Bachról és kollégáiról. A szépségről, amit ember alkotott, de annyira szép, mintha nem is ember alkotta volna. Az eksztázisról, amiről nem tudom megmondani, hogy valóban a lét értelme volna-e, de boldoggá teszi a magányt, a sötétet, a hideget.