Norma kötelező olvasmányai

Elkezdődött az évad a Met-közvetítésekkel is, a Norma volt az első, Sondra Radvanovskyval a címszerepben. Ijesztően kezdett a szoprán, a híres ária, a Casta diva első sorát finoman szólva is röviden és bizonytalanul fújta el. Utána szépen korrigált, mondhatni, egy egész előadáson át, de közben legalább annyi időt adott, hogy elszánjam magam az Oblomov újraolvasására, abban éneklik folyton a Casta divát, mintha azt amatőrök is tűrhető szinten el tudnák énekelni. Talán tényleg el is tudták. 

A Norma amúgy is reminiszcenciákkal teli darab, már a kezdete is. Nem a nyitány, hanem ami a librettóban van helyszínnek és kornak megjelölve: Gallia, Kr. e. 50-ben. Lehet, hogy ez is áthozat, a libretto alapjául szolgáló Soumet-darabból. Akár igen, akár nem, ez pontosan ugyanaz, ahogy az Asterix kezdődik.  Hogy tényleg véletlen-e, arról Asterix atyját, René Goscinnyt kellene megkérdezni, de a lehetőségről lekéstünk csekély negyven évvel. (Egészen pontosan november 5-én lesz Goscinny halálának az évfordulója.)

Egy másik Normával kapcsolatos kötelező olvasmányra a szünetben hívták föl a figyelmet. Joyce DiDonatót kérdezgették a szerepéről, Adalgisáról, és azt mondta, hogy a nagy segítséget ő a rendező David McVicartól kapta, aki azt mondta, hogy nézze meg az Országútont, Fellini filmjét, mert azt a figurát kell megteremtenie. Gelsominát. Szinte semmi nem tetszett McVicar rendezéséből, mintha szándékosan hagyta volna ki a nagy színpadi helyzeteket, marad az erdő, meg az erdő alján a házikó, csak a pofákat vágták a karénekesek és statiszták, de ebben van okosság. Adalgisa lényege nem a befolyásolhatóság, mindig azzal van, akivel énekel, hanem az elszántság. Ha mindezt nem sikerült színpadra vinni, az balszerencse. De legalább kiderült.