Viszonylag hosszú autóúton akadt a kezembe a Rachmaninov 3. zongoraverseny, nagyon régen hallottam már Kocsissal, és megint egy adalék a hangfelvételek életéhez és utóéletéhez: nem avult el. Nem csak nem avult el, de még ha tudja is az ember, hogy körülbelül mire számíthat, eszelős tempókra, mert Rachmaninov is eszelős tempókkal játszotta - akkor is eszelős. Száguldás, amit én is rohanásnak érzek, pedig ebben a tempóban hallottam először is a művet, úgyhogy azt nem tudom eldönteni, hogy tényleg lassabb volna-e a saját tempója, vagy annyian játszották a fülembe lassabban az idők során, hogy egy kicsit megpuhítottak. Nyilván Rachmaninov maga érv lehet ebben a tempóvitában, ha van ilyen vita egyáltalán, de egy lemezfelvételen is annyi minden közbeszólhat, kedv, lendület, vagy csak a lemezoldalak hosszúsága, hogyan lehet kényelmesen elosztani a tételeket és azok részleteit a 78-as fordulatszámra - nem tudom. Most azért le vagyok nyűgözve attól, hogy valaki így tud zongorázni, és mégsem arról szól az előadás, hogy hallgassátok, hogy tudok zongorázni. Le vagyok nyűgözve attól, hogy valakinek ilyen össze nem illő zeneszerző-vezércsillagai lehettek, mint Bartók és Rachmaninov. Nem tudom, valaha is nyilatkoztak volna ők ketten egymásról, mármint Bartók és Rachmaninov, de aligha tetszett nekik a másik zenéje. És milyen jó volna megkérdezni erről Kocsist, hogy ugyan milyen hasonlóságot talál ő a kettőben. Vagy milyen különbséget. De mint annyi minden: ez is elmaradt