Sir John Csuja

Nézem Csuja Imre Falstaffját az Örkényben, és azt érzem, amit talán azok, akik Sinkovitsot látták a Mózesben, Timár Józsefet Az ügynök halálában. Hogy ez most valami színháztörténeti, különleges pillanat. Nem lesz ott semmiféle szoborkertben, mert annyira jó, mert annyira semmi más, csak jó, nem reflektál önmagára, hogy nézzétek, ez vagyok én, saját pocakkal, Falstaffot játszom, és az ő pocakja az enyém. De ugyanaz a minőség, vagy ez persze nehezen összemérhető, de feltehetően ugyanazt érzem, amit a régi nézők: mekkora szerencse. hogy itt lehetek. Úgy, hogy közben a szerepösszevonással Csuja a címszereplő IV. Henriket is eljátssza, az előbb még lenyűgözve nézte az ember a dagadt lovagot, aki szörnyű, de szörnyűségében is az élet sója, utána meg nézi a lelkiismeretfurdalásos királyt, akit kerül az álom. Biztos nem először, a világtörténelemben, és egészen biztosan nem utoljára, ugyanez az ember énekli majd, hogy majd alszik ő, ha véget ér a kín. Most csak prózában panaszkodik, hogy az álom nincs sehol, és királyból éjjeliőrré válik. Aztán megint Falstaff, ledobja a trikóját, hogy az új király észrevegye végre, de az csak integet, ahogy ezek a brit uralkodók szoktak. Tudjuk, hogy így helyes, de megszakad a szívünk. 

Valaki a rendezést bírálva azt mondta, hogy nem lehet egy előadást arra fölhúzni, hogy Csuja Imre úgyis mindent jól fog játszani. Pedig dehogynem lehet.