Igyekszem nem túl sokat beszélni arról amiről végképp nincsen fogalmam, és a szexuális zaklatások terén meglehetősen szerencsés vagyok: csak egyszer kergetett végig a Kossuth Lajos utcán egy feltehetően rossz szándékú férfi. Egyébként pont színház után, bár ez nyilván csak a véletlen műve volt. Mindenesetre ami a Harvey Weinstein-ügy magyar hatását illeti, az nekem valahogy kevés. Nincsenek bűnösök, csak sejteni lehet, hogy kiről is beszél a színésznő Sárosdi Lilla, én legalábbis sejtem, hiszen hallottam hasonló történetet egy bizonyos rendező-színigazgatóról. A színésznő nem tehet többet, ha nem tud bizonyítani, de így nem a hallgatás kultúráját (ennek van értelme?) töri meg, még csak nem is a kultúra hallgatását, legfeljebb néhány nyomorult perverz jut arra a következtetésre, hogy rossz szakmát választott, mégis inkább rendezőnek kellett volna mennie. A köz pedig igazolva érzi a saját gondolatait: ez bizony így megy a színház- és filmművészetben, a pozícióban lévő férfi kíméletlenül érvényesíti a fölényét. Szereposztó dívány. Minden színésznő kurva. Valamit valamiért. Semmiért egészen. 

Amúgy nem csak a színház- és filmművészetben megy így, ahol én tanultam, ott is kockáztattak a csinosabb lányok, ha szakdolgozatokat adtak le az üres irodában egyedül üldögélő oktatónak, pedig ott a jogot tanították meg az igazságot. Aki nem tudja csinálni, az tanítja, aki tanítja, az tapizza. Úgy értem: van-e esély arra, hogy ez megszűnik, ha még a jogi karon is előfordult ilyesmi? 

Nincs, azt hiszem, nincs, de nem ezt kell elfogadni. Egyelőre örüljünk annak, hogy néhány zaklatásra hajlamos rendező, igazgató, tanár gyakrabban vált alsónadrágot, és nem biztos benne, hogy átvészeli botrány nélkül az elkövetkező napokat.