Makk Károly mondta, hogy azt tudták, ha hárman kérnek pénzt filmkészítésre Jancsóval és Sándor Pállal, azt azért nehéz visszautasítani. Az már más kérdés (ezt nem ő mondta), hogy vajon mennyit adott hozzá mindhármuk művészetéhez a Szeressük egymást, gyerekek. Mintha valami hasonló történt volna most is. Nyilván ha van Filmalap, akkor nem mondhat nemet arra, hogy Törőcsik Mari és Mészáros Márta feltehetően utolsó vagy utolsó közös filmje. Ahogy nézem, ma már ezt, hogy utolsó, nem is kell csöndesen motyogni, Ennio Morricone koncertjét is utolsóként hirdetik. Belátóak lettünk, vagy épp brutálisak, ahogy tetszik.
Maradok brutális: nem értem, mi a jó az Aurora borealisban. Talán a címe. De a film valahogy nagyon régies, nagyon olyasmit mond ki, amivel már nem érdemes fáradni. Nagyon hamar elkezd benne Tóth Ildikó sértődötten kancsalítani, amit aztán nagyon sokáig nem hagy abba. És nem is csak a rendezés fáradt, de mindenki. Például van benne egy ilyen párbeszéd. Van még valami, amit nem mondott el? - kérdi a fiú. Mire az anya: nem tudom. Mire a néző: honnét is tudnád, ha egyszer nem mondta el.
Elfogadom, hogy az életműveket le kell zárni, ha le lehet. De ha nem lehet, akkor maradjanak nyitva.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.