Valamiért mindig azt érzem, hogy drukkolok a Karinthy Színháznak. Nem leszek tőle süket meg vak, látom a bajokat. De ha egy morzsányi valami is tetszik, akkor rögtön azt érzem: na, ugye. Igaz, hogy Murányi Tünde bal szemöldöke végig a homloka közepén van A mi kis városunkban, igaz, hogy orrhangon kárál, de néha elcsöndesedik, meg az a valószínűtlenül világoskék szeme, és rögtön: na, ugye. Igaz, hogy Györgyi Anna végig oly oh-la-la, mintha nem a tyúkokat etetné, hanem valami félvilági, párizsi nőcske volna, de... Na jó, nála nincs de, ő tényleg végig olyan. Akkor Mihályi Győző, aki mintha valami természetfilm bölcs narrátora volna, pedig a narrátor ebben az előadásban Lengyel Ferenc, de azért ez tényleg szép férfihang. Mármint Mihályi Győzőé. És így tovább. 

Szóval önvizsgálat, egyfelől, hogy talán mindent így kellene nézni, minden valaminek örülni, aminek lehet. Másrészt meg miért akarja az ember a tetszést. Talán a konokságot értékeli, hogy itt minden szembe megy azzal, amit korszerű vagy modern vagy hatásos színházi rendezésnek szoktunk képzelni. Eszköztelen az előadás, többnyire csak levegőajtót nyitnak-csuknak, levegőpohárból levegőszívószálon át szívják a levegőmálnaszörpöt, amitől az egésznek van valami óvodás jellege. De ez is színház. Olyan, ahol sokat beszélnek, mert szeretik a szöveget. Nem kiindulnak belőle, hanem oda érkeznek.

Valaha láttam A mi kis városunkat Nyíregyházán, Hát, akkor itt fogunk élni címmel, egy minden szempontból színházasabb, vagányabb, színesebb, a városra alkalmazott előadásban. Most mégis azon kellett gondolkodnom, hogy ki fog meghalni a harmadik felvonásra. Itt ilyen nincs. Aki marad, az tudni fogja másnap, harmadnap, jövőre, három év múlva, hogy mi is a darab szerkezete, születés - házasság - halál, és hogy ki a halott. Na, ugye.