Ma harminc éve, hogy meghalt Jacqueline du Pré, sokat szenvedve, a sclerosis által szétgyalázott testben és szellemi állapotban. Vannak ilyen történetek, amikor az ember nem érti pontosan a Jóisten szándékait, minek ezek a hihetetlen adottságok, zenei és előadói istenáldások, ha huszonhét éves korban mintha érzéketlenné váltak volna az ujjak, aztán hamarosan föl kell ismerni a betegséget, nemsokára vissza kell vonulni, és élni kiszolgáltatottan. Ma harminc éve még nem is ismertem a történetet, csak volt ez a vöröses hajú, kicsit ijesztően lelkes lány a lemezborítókon, akiről most a rövid hírekben azt írják, hogy elhunyt. Valószínűleg nem is volna szabad így emlékezni rá, nem a halálról szólt az élete, csak mégis azt hisszük, hogy ez valami hitelesítő pecsét, figyelmesebben hallgatjuk, mintha olyan kortársak volnánk, akik tudják, mi fog történni nemsokára. 

Mit hallgassunk? Én most Monn g-moll csellóversenyét hallgatom, mert csodálatos, hogy van egy zeneszerző, a barokk és a klasszikus zene határán, akit tökéletesen elfelejtettek, aztán két csellista meg egy zeneszerző visszahozta az emlékét. Schönberg írt átiratot Pablo Casals számára a D-dúr versenyműből, és  ő látta el continuo szólammal és tette némileg bonyolultabbá a g-moll koncertet, amit Du Pré vett először lemezre. Mai füllel talán túl súlyosan, biztos, hogy lassabb tempókkal, mint amit a zene kívánna, de ez már az újabb generáció dolga: meghaladni du Prét. 

Amíg nem teszik, marad  ő, ahogy Dusán mondaná: örökre szépen. Szevasz, halál, ma azért sem rólad van szó.