Ércbe öntött poéta

Nem, nem Kukorelly, őt egyelőre nem bronzosították, pedig épp annyi idős, mint amikor Arany Jánost kötötte a Jóisten kévébe. De ott van a színpadon, kicsit nehezen követhetően, de jókat mond az elholt kollégáról. A szobráról. Ez volna az Arany-félmaraton lényege. Nem totál siker, de sokkal vagányabb, mint egy jó kis válogatás a versekből. Vagy más verseiből, Bezerédi hősiesen nekivág fejből egy hosszú Vörösmartynak, amibe aztán belekeveredik, szerencsére nyitva a könyv, de mire visszazökken, már sikerül a nézőnek elveszíteni a fonalat, nem világos, mit szaval és miért. Szobortól indul a történet, halállal folytatódik, de aztán nem visszafelé mondja el az Arany-életet. Viszont elmond olyanokat, amiket nem mind tudtunk róla. Meg eléneklik, amit lehetett tudni, hogy muzsikus lélek, bohém fiú, hiszen tananyag volt az A szép fényes katonának, aminek ő írta a dallamát (nem teljesen érintetlenül az A jó lovas katonánaktól). Elénekelnek tőle három viszonylag unalmas dalt, amennyire lehet, nem unalmasan.

Részemről ez minden, csak nem félmaraton, könnyű délutáni kocogás, kettőtől fél négyig, vagyis csak az első rész. 

Kezdetben ott ül Arany a lepel alatt, aztán leleplezik, őt, akiről valószínűleg nem lehet semmit sem kideríteni. Nem is nagyon próbálnak, elfogadják, hogy vannak ilyen lények is, nagy költő, nagy szívvel. Akkor is van mit mesélni róla. Róla,  meg magunkról, mennyire értettük, mennyire értették, akik ott voltak a közelében, okosok és buták. Van, ami róla szól, van, ami az irodalmi vagy politikai életről. Mintha Arany kezdettől fogva szobornak készült volna. Mozdulatlan, változatlan, csak a világ forog körülötte. Az ember néha elcsodálkozik, hogy majdnem egy időben írták azt: béresek között is től cudar csihésnek, meg azt, hogy kísértet járja be Európát. Ami azt illeti, mindkettő meglehetősen maradandónak bizonyult.